20.rész +1 fejezet.

Bomi Pov: 2 évvel ezelőtt.
Mikor mindent eldöntöttem könnyes szemekkel pakoltam össze a ruháim. Ha továbbra sem teszek semmit akkor csak egyre rosszabb lesz az életem, nem akarok menekülni állandóan. Sehun-nal szeretnék élni egy távoli helyen ahol semmi gondunk sincs. Mikor mindent elmondott, hogy mit tett vele az apám legszívesebben leugrottam volna egy szikláról, hiszen minden én miattam volt. Most el kell hagynom, de vissza fogok jönni. Ha addigra egy másik lány karjaiba talál örömöt nem fog érdekelni, lehet, hogy a szívem összetörik, de ha ő boldog akkor nem számít semmi. Nem tudom mikor térek vissza hozzá, lehet, hogy egy hét vagy pár hónap, de az is lehet, hogy egy év. Tudom, hogy lehet, hogy örökké, de én akkor is visszatérek hozzá. A távolban fogom figyelni. Mert nekem az is elég lesz ezekben a nehéz percekben.
Nagy léptekkel haladtam végig a kis búvóhelyünkön. Jól megnéztem minden egyes részleget, hogy semmit se felejtsek el. Érzem ahogy a könnyem harcolnak a szívemmel, de most erősnek kell lennem.
Egy autó állt le a ház elé, jól tudom, hogy ki az és mit akar. De nem menekülök...mert itt az idő, hogy mindenre fény derüljön.
Az autóba a percek némán teltek el, nincs mit mondjak neki...messze áll tőlem, hogy apának nevezzem ezek után. A telefon rezgése törte meg a nagy csendet a kocsiba. Előhalásztam és a kijelzőn Sehun képe jelent meg.Tudtam és vártam is erre a hívásra.
- Bomi hol vagy? ~ Már most hiányzik ez a férfias, szerethető hang. De utoljára belevéssem a tudatomba, hogy ne felejtsem el.
- Sajnálom Sehun, annyira szeretlek, de amit apám tett veled nem tudom megbocsátani, minden az én hibám.
- Ne mondj ilyeneket, egyáltalán nem a te hibád, az istenért végre eldobtam mindent, te pedig képes vagy eldobni?
- Nem doblak el, csak várd ki míg mindent helyrehozok, azt akarom, hogy apa bűnhődjön a bűneiért. Nem tudok így békésen aludni, hiszen attól félünk, hogy véletlen megtalál és mindennek vége. Nem akarom, hogy miattam újra bajod essen.
- Ne mondj ilyeneket, hol vagy hmm? Együtt megoldunk mindent.
- Ezt egyedül kell megoldanom, ő az én apám....sajnálom Sehun, várj meg ígérem sietek, szeretlek. ~ Gyors kinyomtam a telefont és kiszedtem az aksiját, félek, hogy újra felhívna, mert azt már nem bírnám ki.
- Mit akarsz tudni lányom? Mit tettem én? ~ Lenéző tekintettem fel az előttem ülőre, de nem szóltam csak visszafordultam az ablak felé.

Eltelt egy hét, addig úgy viselkedtem mint egy jó kislány, de belül tomboltam. Itt az ideje mindent leleplezni.
Apám ajtajánál időztem egy kicsit, majd hangos kopogással jeleztem, hogy itt vagyok. Mikor kiszólt a kezembe vettem a kis felvevő mikrofont és benyomtam a bekapcsolás gombot.
A kezem a jéghideg kilincsre vándorolt és lassan kinyitottam az ajtót. Apám a kandalló mellett ült és jobb oldalon a kutyáját simogatta. A szobát csak a pattogó tűz hangja árasztotta el.
- Ideje beszélgetnünk apa. ~ Bólintott és megálltam mellette. - Tudom...tudom mit tettél...mindent elmondott Sehun.
- Hmm nem tettem semmi rosszat.
- Ez nekem nem rossz, hiszen megölted a szüleit....és még meg is vereted. Hogy....hogy volt hozzá bátorságod? Megértem, hogy engem beakartál zárni mert a lányod vagyok, de hogy így bánj egy emberrel...nem tudom felfogni.
- Még is mit tehettem volna? Nem akart téged békén hagyni, ezért nekem kellett tennem valamit. De az a mitugrász újra felbukkant.
- ELÉG APA...nem is, nem vagy az apám... ~ Mikor felfogta mit is mondtam felállt és elém sétált.
- Hogy mondhatsz ilyen?? Az apád vagyok....
- Nem....egy apának támogatnia kellene a lányát, szeretnie...megadni neki mindent amit szeretne, de te....ennek az ellenkezőjét adtad nekem.
- Miért? Miért? Hiszen megadtam neked mindent, luxus lakosztályod volt, a legmárkásabb ruhák és kocsik.
- DE NEKEM NEM KELL. APA...nem attól leszel szerethető apa, hogy minden drága kütyüket veszel, hanem attól, hogy mindig kiállsz mellettem, támogatsz és azt mondod, hogy szeretsz. Mert tudod....a szeretetet nem lehet megvásárolni.  De minden beléd vettet hitem...romba dőlt. Ha azt akarod, hogy egy kicsit....egy kicsit szeresselek, akkor most....fizetsz a bűneidért. ~ Ahogy kimondtam a szavakat a rendőrség szirénája törte meg ezt a havas éjszakát. Apa kikerekedő szemekkel mért végig.
- Te...kihívtad a rendőrséget..? Rám?
- Igen apa, magad se tudod, hogy milyen nagy dolgot tettél... ~ Két férfi lépet be az ajtón és lefogták apámat, soha sem gondoltam volna, hogy egyszer ezt kell megélnem, hiszen nem minden nap történik ilyen, hogy a saját lánya küldi az apját a sittre.
- Lányom....lányom....kérlek....kérlek...engedjenek el, nincs bizonyíték. ~ Felmutattam a felvevő készüléket és mindet lejátszottam. - HOGY, HOGY TEHETED EZT VELEM???  A saját apáddal??? ~ Miért sírok, miért fáj így látnom?? Nagyon jól tudtam, hogy rajta kívül senkim sincs.

A napok, hetek, hónapok gyorsan mentek. Apa az idő alatt mindent bevallót és egy kicsit megenyhült...de mondhatjuk úgy is, hogy a nagy hirtelen jött  sokk miatt az agya kis része megbénult. Minden héten kétszer meglátogatóm, de nem mindig ismer meg, fáj így látnom. De a sors ezt adta neki a bűnei miatt. Megígértem neki, hogy a vállalatot rendbe hozom. A két évemet erre fogom szentelni.
És majd mikor megint a csúcsokon jár akkor egy olyan személynek adom át aki megérdemli és az a személy Eric lesz.

Két év múlva
Gyors léptekkel szaladtam a nagy épületek között. Istenem, istenem lekésem a gépem. Mikor odaértem kiáltottam, hogy várjanak meg. A kisasszony elmosolyogta magát és átnyújtottam a jegyem.
Gyorsa leültem a helyemre és kifújtam magam, istenem majdnem lekéstem. Az út több mint tíz órás volt még repülővel is, mi lett volna ha tényleg lekésem?? Belese tudok gondolni. Az út közben természetesen elaludtam és egy hölgy ébresztette fel, hogy a gép leszállt. Megköszöntem majd leszálltam és kerestem egy taxit. Útközben egy üzenetet küldtem egy személynek. Az idő alatt Amerikában éltem, sok dolgom volt kint és hát ezért sietem annyira, féltem, hogy lekésném és akkor nem tudtam volna megszökni a sok munkám elől.
Mikor kiszálltam a régi iskolám előtt körbenéztem és mosolyt csaltam az arcomra, milyen régen is volt.
A bejárat felé indultam meg, de akkor egy személy futott elém és mikor felismertem kieset a kezemből a táskám. Végre együtt lehetünk szerelmem.

19.rész Végre együtt!! The End.

Sehun Pov:
Hirtelen minden értelmét nyerte, az hogy Bomi újra mellettem van semmi sem számít, képes lennék feladni bármit az életembe és többé nem futamodok meg.
Mióta elszöktünk eltelt két nap...ma van karácsony és végre mellette tölthetem el ezt a szép napot. Soha sem gondoltam, hogy végre együtt leszünk, nem érdekel, hogy kik akarnak szétválasztani minket, mert együtt vagyunk. Bomi sebe még nem forrtak be, de azt mondta, hogy ezekhez a sebeihez képes a szíve az ami nehezen fog beforrni. Hiszen mindent elmondtam az édesapjáról, elmondtam, hogy nyolc évvel ezelőtt mit tett a szüleimmel, és hogy miért hagytam el egy évvel ezelőtt. Bomi nem válaszolt, nem ejtett egyetlen egy könnycseppet sem, de nagyon jól tudom, hogy mit érez legbelül, mert két napja kerül. Hozzám se szól csak ül egy helyben egymaga. Visszaköltöztünk Szöulba mert féltem, hogy ott esetleg megtalálnak.
Mikor megérkeztem ugyan olyan csend fogatta a házat mint eddig. Letettem a szatyrokat az asztalra és lassan benyitottam a szobába, de Bomi nem volt bent. Gyorsan kiszaladtam az udvarra, de hiába nem találom sehol. Bomi, hol vagy? Gyorsan előkotorásztam a telefonomat és hívni kezdtem.
- Bomi hol vagy?
- Sajnálom Sehun, annyira szeretlek, de amit apám tett veled nem tudom megbocsátani, minden az én hibám. 
- Ne mondj ilyeneket, egyáltalán nem a te hibád, az istenért végre eldobtam mindent, te pedig képes vagy eldobni?
- Nem doblak el, csak várd ki míg mindent helyrehozok, azt akarom, hogy apa bűnhődjön a bűneiért. Nem tudok így békésen aludni, hiszen attól félünk, hogy véletlen megtalál és mindennek vége. Nem akarom, hogy miattam újra bajod essen.
- Ne mondj ilyeneket, hol vagy hmm? Együtt megoldunk mindent.
- Ezt egyedül kell megoldanom, ő az én apám....sajnálom Sehun, várj meg ígérem sietek, szeretlek. ~ Mikor a vonal megszakadt a szívemmel együtt szakadt szét. Azt hittem most már boldogok leszünk, de tévedtem. Miért akkor fogynak el a szavak, amikor leginkább kellenének? Miért akkor tűnsz el egyből, amikor igazán szeretnélek?

Gyorsan telnek a napok, már a karácsony is elmúlott, de megint egyedül töltöttem...olyan szánalmas vagyok. Mikor, mikor tér vissza hozzám? Mikor lehetünk végre együtt?
A várakozásba még a végén belehalok, azt hittem, hogy boldogok leszünk, de tévedtem.
Az idő során újra énekelni kezdtem, így hát a napok, a hónapok gyorsan elszaladtak.
Az idő csak úgy pörgött, próbáltam lassítani, de nem ment. Így hát eltelt két év, de azóta Bomiról semmi hír. Park végre férjhez ment és méghozzá nem semmi pasihoz, mert ő maga volt az én főnököm, soha sem gondoltam volna, hogy ők ketten ilyen jóba vannak, de vannak meglepetések. So-Young végre feladott a szerelmemmel és tovább lépet, minden bűnét megbánt és sikerült olyan barátra lelnie aki megbecsüli és szereti a múltja ellenére is. Bomi édesapja börtönbe került és az idő alatt megbolondult, egy kicsit sajnálom, de fogalmam sincs miért, hiszen tönkre tett, de mikor meglátogattam olyan kedves mosolyt küldött felém, hogy a szívem és megszakadt.
Mindenki boldog csak én nem, de kívülről ezt persze nem mutatom ki.
Én várok rád, hogyha várni kell, mert érzem, hogy jössz, újra itt leszel, és többé nem engedlek el.
Minden nap ezt az egy mondatott leírtam egy kis lapra és felakasztottam az ágyam fölé, szinte már ki sem látszik a fal, de ezzel az egy mondattal értelmet nyer minden.
Ahogy az ágyon fekszem előre meredve a telefonom csörrent meg a zsebembe. Lassan kiveszem, de egy ismeretlen számot jelzett ki.
- Hmm ki vagy? ~ Mikor megnyitottam az üzenetet gyors lendülettel ültem fel az ágyon.
Annyeong!! Emlékszem még rám kedvesem? Mert én igen, emlékszem a forró csókunkra és ölelésünkre. Ebben a két évben csak rád tudtam gondolni és így voltam végig erőm. Az a gondolat, hogy vársz rám erőt adott a szívemnek és igen, sikerült...újra együtt lehetünk, de mond. Szeretsz még? Ha igen, tudod hol találsz, de ha nem megértem, sajnálom az elpocsékolt éveket. Szeretlek Sehun!!! <3
- Még hogy szeretlek-e? Hiszen erre az időre vártam már két éve. ~ Gyorsa összekaptam magam és futni kezdtem arra a helyre ahol minden elkezdődőt.
Ahogy az iskolához értem ott várt ő is...engem nézett, csak is engem, a mosolya csak is nekem szólt, és a tekintete csak is engem néz.

Némán álltunk egymás előtt, nem szólt és én sem szóltam. Csak mosolyogva teli könnyel figyeltük egymást. Mikor Bomi elindult felém, nem tudtam türtőztetni magam, a lábaim maguktól megindultak felé és a karjaimba zártam. Olyan szorosan fogtam, hogy attól féltem újra elhagy.
- Soha, soha többé ne hagyj el.
- Megnyugodhatsz szerelmem, soha többé nem hagylak el, mától...örökké együtt leszünk. ~ Bomi ajkai az én ajkaimat súrolta, de most nincs itt az ideje a kényeztetésnek, így hát mohón falni kezdtem az puha ajkait. Végre, végre együtt, csak vele.
Kéz a kézben indultunk vissza, majd mikor az ajtó kattant a hátunk mögött egymás karjaiba zuhantunk.
Végre megtörtént az amire oly régóta vártam. Végre egymásé lettünk. Mikor a kéj elragadott Bomi szorosan zárta magát a karjaimba.
- Sehun, mennyi gyereket szeretnél? Mert én csak egy fiúra és lányra gondoltam.
- Csak kettőre? Hmm én olyan tízre.
- Miii? Aigoo nem csalódtam benned.
- Bomi, leszel...a feleségem? Tudom, hogy nem ez a legalkalmasabb.... ~ Nem tudtam befejezni a mondani valómat, mert Bomi csókja félbe szakított.
- Még szép. ~ Szerelmes vagyok, és ez mindenem, akár helyes, akár nem, és neki én vagyok minden. Szeretem. Egyek vagyunk, nem lehet mit tenni, semmit sem tehetek, csak ölelni őt örökké. Vele akarok lenni ma, holnap és egész életemben. Amikor a szerelem ilyen erős, ott nincs helyes vagy helytelen. A szerelem egész életedre szól.

The End 

Remélem tetszett, és nem okoztam csalódást. Köszönöm azoknak akik végig követték. És remélem tanulságos volt az a történet, hiszen a szerelem örökké tarthat ha megtaláltad az igazit, már pedig mindenki éltébe betoppan majd egy idegen. Szeretlek titeket és remélem a többi történetem is tetszeni fog!!!! :D

18.rész Menekülés

Sehun Pov:
- Sehun, Sehun mi a baj? ~ Gyors lerázás után beszaladtam a szobámba és becsaptam magam mögött az ajtót, rázártam a kulcsot, hogy véletlen se tudjon bárki benyitni. Most csak egyedül szeretnék lenni, soha sem gondoltam volna, hogy ha újra látom őt akkor ilyen állapotba kerülök. Azt hittem erős vagyok, de tévedtem...a szerelem ennél sokkal erősebb. Évekig harcoltam a saját szívem ellen, mert féltem a bánattól, a csalódástól és a szenvedéstől. Mindig tudtam, hogy az igazi szerelem mindezek fölött áll és hogy még meghalni is jobb, mint szerelem nélkül élni. Ha csupa szenvedés és csalódás és magány az ára, akkor is megéri szerelmesnek lenni. Soha nem lesz az enyém, és ezért mindig az enyém lesz. Ő voltál a remény magányos napjaimban, a kín a kétség óráiban és a hittel teli pillanataimban. Mert tudtam, hogy egyszer eljön a Másik Felem. Csak azért léteztem tovább, mert biztos voltam a létezésében. Ahogy a telefon halk rezgésére figyeltem fel minden gondolatom elszállt. Kihúztam a zsebemből és megnéztem az üzenetemet ami So-Young-tól jött.
Nem baj, ha fáj. Fájjon csak. Szakadjon ki a szíved, érezd, ahogy darabokra tépik, de ne merülj el benne. Tudd, hogy mikor kell nemet mondani az önmarcangolásnak és felállni: tovább menni, mert mások várnak. Szükségük van rád, és nem állhatsz meg. Érezned kell, ha fáj, át kell élned, de tudnod kell, hogy hol van a határ. Hogy mikor kell felállnod és magasról tenned a körülményekre. Menj és higgy, mert akinek hite van, mindene van. Rakd mellé a szíved, higgy magadban, és ha ezt mások is megteszik érted, mert szeretnek, nem lesz lehetetlen. 
Milyen igaza van, miért menekülök el a végzetem elől, hiszen Bomit szánta nekem a sors. Akkor miért futok előle, ha annyira szeretjük egymást akkor semmi sem állhatna közénk. De akkor egy év alatt miért nem kereset fel? Összeszedtem a bátorságom és kiléptem a szobámból, ideje eldobni a beszari Sehunt.
- Végre...kijöttél. ~ Megragadtam So-Young-ot és szorosan átöleltem.
- Köszönöm, sokat segítettek a szavaid. ~ Válaszképpen megveregette a hátam és eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Ideje lenne férfiként viselkedned, ha annyira szereted akkor tegyél is érte valamit, ne fuss el. Biztos vagyok benne, hogy ti ketten erősek lesztek együtt és akkor mindenkit lealáztok. Még Bomi édesapját is, de....
- Mi az? Mi bizonytalanított el?
- Miért, az egy év alatt miért bántál velem ilyen jól? Hiszen rosszat tettem ellened...de az egy év alatt még csak fel sem hoztad.
- Emlékszel, hogy azt mondtam neked, hogy kifogom használni az érzéseidet? Nah hát az volt a bosszú, magam mellett tartottalak, hogy ne legyek egyedül, szóval kihasználtalak, de az idő alatt jó barátom lettél.
- Értem, de tudod az érzéseim még mindig erősek irántad.
- Tudom, de...remélem egy sokkal jobb férfival találkozok és boldogan fogtok együtt élni. Sajnálom, de az én életembe...
- Tudom, a te életedben mindig is csak egy nő létezett, Bomi.
- Igen, fogalmam sincs miért szeretem ennyire, de a szerelmem már nyolc éve tart, és elegem van a menekülésből, vele akarok végleg lenni.
- Menj, szerezd meg. Fighting. ~ Átöleltem így kifejezve mennyire hálás vagyok neki, hisz az idő alatt ő és Park volt aki segített átvészelni ezt a rossz idő szakot. Futni kezdem egyenesen Bomi házáig, majd mikor megérkeztem próbáltam levegőhöz jutni.

Bomi Pov:

Be vagyok zárva mint egy állat, nem tehetem ki a lábam az esküvőig. Olyan vagyok mint egy roncs, hiába küszködök nem megyek vele semmire. Megpróbáltam mindent, de hiába. Ez az én sorsom, bárcsak meghalnék, bárcsak ne születtem volna meg. Újabb könny amitől már nem lepődök meg. Mikor a tükör felé pillantottam egy ötlet ugrott be. Miért ne tehetném meg, mi lehet belőle a baj? Gyenge lábamra állok és elcsoszogok a tükörig. Mikor meglátom magam egyáltalán nem voltam meglepődve a látványtól.
- Ha szánalmas vagy Bomi, szánalmas. ~ Megfogtam a tükör élét és a magasba emeltem majd ledobtam a földre. A tükör több száz darabokra tőrt...olyan mint a szívem. Lehajoltam egy üveg darabért és besétáltam a fürdőbe. Megnyitottam a zuhanyt és mindenestül beálltam alá. Éreztem ahogy a meleg víz átüt a ruhán keresztül a bőrömig. A kezembe lévő tükör darabot nézegettem pár percig, addigra már csurom vizes voltam. Soha sem gondoltam volna, hogy ilyenhez fogok folyamodni, én ki egész életében sikeres volt. A tükör fájdalmas heget hagyott a csuklómon, de mit számít a fájdalom? A vér pirosra festette a vizet ami lefolyik a lefolyón. Könnyes a szemem, remeg az ajkam...Nem fájdalmat okozni, szeretni akartam... Bocsáss meg nekem szépen kérlek... Meghalni érted nem nagy szám az életemben.

Sehun Pov:
Kiáltottam amilyen hangosan csak tudtam, de olyan mintha a falnak beszéltem volna. Sehol senki pedig nagyon jól tudom, hogy hallanak.
- Bomiiiiii, tudom, hogy bent vagy, gyere kiii. ~ Az ajtó hirtelen kinyitódott és Eric futott felém. Megragadta a kezem és maga után húzott be a házba. Mindenki ott volt még Bomi apja is, de nem szólt csak némán figyelt.
- Segítened kell Sehun, csak te tudsz.
- Mi a baj?
- Bomi összetörte a tükröt és bezárkózott a fürdőbe, szerinted mit csinált? ~ Szinte feltéptem az Bomi szobájának az ajtaját. A fürdő felé indultam meg, de az ajtó zárva volt.
- Bomii...én vagyok az, Sehun. Nyisd ki, oké. Minden rendben lesz, nyisd ki. ~ Az ajtó halkan kattant egyet majd Bomi meggyötört arca jelent meg. Istenem rá se ismerek, csurom víz és a keze...gyorsan megfogtam, de kirántotta a kezemből.
- Menj el...MENJ EL. ~ Kiáltani kezdet és újra megpróbált bezárkózni, de nem hagytam. - Engedj el.
- Eszednél vagy? Megörültél? Nyugodj már le. ~ Egy hirtelen lendülettel az ölembe taszítottam és szorosan magamhoz vontam, próbált szabadulni, de nem hagytam. - Ssh, nyugodj meg, már itt vagyok.
- Idióta....idióta... ~ A kezével ütögetni kezdte a mellkasom, de nem érdekelt, adjon ki magából minden fájdalmat.
- Sajnálom, annyira sajnálom. Sajnálom, ha nem voltam kéznél, ha szükség lett volna rám. Már megbántam, de hidd el, tényleg nem minden az én hibám. Ugyanúgy emberből vagyok, én is elrontok dolgokat, de megpróbálom, megpróbálok nem elfutni.
- Sehun.... ~ Szorosan körbezárt azokkal a karokkal, olyan vékonyak, tehetetlenek és ma miattam megsérültek.

Tenyerembe simult az arca, míg kettőnkre borult az éj leple, meghaltam abban az érintésben és csókod keltett életre. Nem akartam, hogy vége legyen ennek a csóknak, életem végéig itt akarok maradni a karjaiban, az életében, a világában. Most már úgy tekintettem rá, mint az oxigénre. Szükségem volt rá, mint a vízre... a levegőre... a földre... a tűzre... Ő keltett életre, és ő éltetett. A csókunkat Eric szakította felébe, de csak halkan becsukta maga mögött az ajtót.
- Menjetek, itt nem vagytok biztonságba...Bomi apja akart bejönni, de azt mondtam majd én rendet csinálok. Gyerünk már...MENJETEK.
- Köszönöm Eric. ~ Megfogtam Bomi kezét és kimásztunk az ablakon, de akkor kiabálásokra kaptuk fel a fejünket.
- Kapjátok el őket. ~ Mikor földet értünk szaladni kezdtünk, de többen is követtek. Kéz a kézben szeltük át a nagy utcákat, mikor sikerült lehagynunk őket mind ketten megálltunk kifújni magunkat, de mikor egymásra néztünk együtt nevettünk fel.

17.rész Viszlát.

Bomi Pov:

A szívem egyre nehezebb, fogalmam sincs mit kellene tennem. Egész életembe így éltem és akire számíthattam...elhagyott. Bármerre nézzek nem találok kiutat, hiába menekülök...nem tudok elfutni. Bárhová megyek ők megtalálnak. Még is mit tegyek az összetört szívemmel?
Hiszen minden szó, minden tárgy rá emlékeztet. Szóval hiába menekülök az álmok szigetére, hiszen még ott is ő áll előttem...miért kísért?
A tenger végtelen mint egy ember szíve, de a tenger valahol végett ér, míg az emberi szív addig ér míg meg nem hall. Bárcsak madár lennék és akkor elszállnék olyan mesze, hogy senki se találjon meg.
Néha magamat sem értem, miért gondolok mindig rá, felejtsd már el. Hülye, hülye.
Halk lépteket hallottam meg a hátam mögött, majd mikor hátrafordultam...ő állt előttem. Biztos megint hallucinálok, de olyan mintha élő lenne, de nem....biztos vagyok benne, hogy nem az. Egyenesen felém jött és megállt mellettem, a kezét zsebre vágta és némán figyelte a hullámzó tenger habjait. De én csak szótlanul vizsgáltam az arcát, miért érzem úgy, hogy nem hallucinálok?
- Haa...miért nézel így, talán szellemet láttál? ~ Mikor felém fordult akkor döbbentem rá, hogy igen is valós. Pontosan itt áll előttem az a személyt kire annyira vágytam. - Mondj már valamit...nem vagyok szellem.
- Te...te valós vagy. ~ Gúnyos mosolyt csalt az arcára és beletúrt a hajába.
- Igen az vagyok, itt állok előtedd hölgyem.
- Miért, miért vagy velem ilyen közönyös? ~ Újra a tengerre koncentrált, majd kifújta a levegőt ami a hideg miatt látszódót a levegőben.
- Nem vagyok közönyös, próbálok barátságos lenni. Hiszen a levélben is ezt írtam, legyünk barátok ha véletlen találkoznánk.
- De mi van ha....azt mondom szia? ~ Felém fordult, de a tekintetéből semmit sem tudtam kiolvasni.
- Akkor csak csendben haladj el mellettem....mire vársz, nem mész? ~ Nem értem, miért ilyen velem, mit ártottam neki? - Menj!
- Nem megyek...miért, miért hagytál egyedül?
- Egyedül, én? Nem hagytalak...csak már nem bírtam melletted maradni. Az életem melletted siralmas volt, csak szenvedtem, bujkáltam. Mi értelme van olyan kapcsolatnak amiben egy párnak bujkálnia kellett? Nekem vannak igényeim...nem szeretek futni, sem a szívemet követni.
- Azt hittem szeretsz...
- Szerettelek, de az már egy éve, azóta megnősültem. ~ Megnősült? Nem, nem az nem lehet...Sehun, hogy tehette ezt velem? - Gondolom már te is elfelejtettél engem, hiszen ott volt egy év rá, mellesleg hallottam, hogy férjhez mész.
- Hogy lehetsz ilyen? Hogy mondhatsz ilyet nekem, tudod te, hogy mennyire fáj? Egy év...tudod te, hogy egy évig mit csináltam?
- Nem érdekel...felejtsük el a múltat.
- Hogyan tudnék élni nélküled? Hiszen rólad szól az életem.
- Ne nevetes, soha sem szerettem ezeket a nyálas dolgokat. Egy tanács… vigyázz magadra. Egy kérés… ne változz meg. Egy kívánság…felejts el. Egy hazugság…szeretlek. És egy igazság…nem hiányzol az életemből. ~ Mikor elveszítesz valakit, rájössz, hogy mennyit is jelent neked valójában!
- Fáj az emlék, mégis öröm, álmaimban minden percem veled töltöttem. Nem tudlak és nem is foglak elfeledni, kár...hogy így kellett megtanulnom szeretni. ~ Sehun nem szólt, még csak annyit sem mondott viszlát, szótlanul elhaladt mellettem én pedig tétlenül néztem a távolodó alakját, közben a könnyem úttattörek. A szívem végleg darabokra hullott, minden magamba tartottam eddig, de most...a fájdalom felemészt. Olyan csend lett a szívembe, hogy csak a tenger moraját lehet hallani a távolba, mely olyan csalogató. A lábaim megindultak és mikor megéreztem a hideg víz érintését a lábamnál kirázott a hideg, és csak egyre tudtam gondolni, hogy a hideg víz is olyan mint a szívem. Egyre beljebb haladtam a jéghideg tengerbe...semmi meleg, csak könnyek mik százai gurulnak le az arcomon. Hirtelen a mély szippantott magával le a mélybe.

Sehun Pov.
Érzem, érzem ahogy engem néz. Légy erős Sehun, nem futamodhatsz meg, mert akkor megint csak fájdalmakon kell keresztül mennünk. Már egyszer sikerült elfelejtenem téged, akkor miért jelentél meg ennyi idő múlva? Miért kellett tönkre tenned a mindennapjaimat? Miért néztél rám olyan tekintettel? Hagynod kellett volna, hogy szépen elbúcsúzzak, de nem...a makacsságot ennél sokkal erősebb. De miért akarok visszafordulni, miért akarom látni az arcát?
Gyorsan megráztam a fejem, hiszen erősnek kell lennem. Nem, nem fordulhatsz hátra, de akkor miért fordulok meg?
Amilyen gyorsan megfordultam olyan gyorsan kezdtem el szaladni Bomi felé.
- Bomii, gyere ki a vízből. ~ Mikor közelebb értem hirtelen eltűnt a tenger zugában. Mit kellene tennem? Mit tegyek? Gyors belefutottam a vízbe, majd Bomi felé úsztam.

Mikor odaértem mellé, megragadtam és húzni kezdtem, de ellökte a kezemet. Még pár percig így maradtunk a vízben, egymást néztük, és egymást érintettük. De akkor Bomi becsukta a szemeit és zuhanni kezdet. Megragadtam és kivittem a partra.
- Gyerünk Bomi nyisd ki a szemed. ~ Finomat ütni kezdtem az arcát, de mivel nem reagált nyomni kezdtem a mellkasát. - Gyerünk, gyerünk...Bomi...gye..rünk. ~ Az ajkaimat az ő ajkaira tapasztottam, majd hirtelen vizet köpött. - Hála...elment az eszed? Eszednél vagy, hogy teheted ezt?
- Sze..ret..lek. ~ Miért fáj így látnom, és miért fáj ezek a szavak?
- Miért, miért tetted ezt?
- Ha...nem lehetek veled, akkor...miért kellene élnem?
- Te és én nem vagyunk egyformák. Más világban élünk, mégis te tanítottad meg nekem, mi az igaz szerelem. Te mutattad meg, mit jelent törődni valakivel, és ettől én jobb ember lettem. Szeretném, ha ezt tudnád. Nincs bennem keserűség a történtek miatt. Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy ami köztünk volt, igazi volt, és örülök, hogy legalább egy kis időre együtt lehettünk. Talán egy pillanatra te is ezt érzed majd, visszamosolyogsz, és gyönyörűséggel őrzöd meg közös emlékeinket. ~ Bomi megragadta a kabátom és magához rántott és szorosan átölelt.
- Legalább...egy kicsit maradj még velem. Csak pár percet kérek és talán...eltudlak engedni. ~ Abban a pillanatban szerettem volna visszamenni az időben, és újra átélni minden együtt töltött pillanatot. Még egy titkos mosolyt, még egy közös nevetést. Még egy izzó csókot. Őt megtalálni olyan volt, mint olyasvalakit megtalálni, akiről nem is tudtam, hogy keresem. Túl későn jött az életbe, és most túl korán megy el.

Bomi Pov:
- Elment az eszed, hogy mehettél bele a vízbe? Aigoo...haa, mit tegyek veled? ~ Míg Eric velem kiabált addig csak én némán meredtem előre. Eric szavai nem jutottak el hozzám, csak rá tudtam gondolni, a fájdalom ami bennem ég...nem múlik. Képes voltam elengedni, de....a nélküle eltöltött ide számomra semmit sem jelent. Mintha elvesztettem volna a szívem, mintha üres lennék belül. Mintha mindent, ami bennem volt, ott hagytam volna nála. Elment, és magával vitt engem is, aki itt maradt, nem hasonlít hozzám. A térdemre hajtottam a fejem és hangosan felsírtam, éreztem mikor Eric ült le mellém, de a közelsége egyáltalán nem segített.
- Áááááhhh.... ~ Nagyon szerettem azt az embert. Ő volt az én szőke hercegem. A szél a szárnyaim alatt. Ő volt az ok, és az egyetlen ok, amiért fel akartam kelni reggelente. De most....halába vágyom.
Estefelé is némán meredtem előre, végre abbahagytam a sírást, de a szívem nem nyugodott meg. Az ételhez hozzá se nyúltam, ki sem mozdultam. Az ajtó nyitódására figyeltem fel és apa lépett be.
- Szedd össze magad, elment, elhagyott, térj észhez. Három nap múlva esküvő, te pedig egy másik férfi után vágyakozol, aki már nős? Mit mondanak az emberek ha megtudják, hogy öngyilkos akartál lenni? Ha?
- Nem érdekel...mert...én tudom miért tettem. ~ Nem néztem rá, nem érdekeltek a szavai, mert ő az aki miatt így élek.
- Tudod te, hogy az a gyerek miért szaladt el?
- Mi? ~ Ezekre a szavakra már felfigyeltem. De apa tekintette megrémisztett.
- Azért mert félt, félt a sorsától, félt, hogy ha melletted marad meg kell halni. Egy ilyen ember férfinek nevezi magát? ~ Felugrottam az ágyról és apa elé álltam, de már nem volt sehol fájdalom csak gyűlölet.
- Te voltál az igaz? Te küldted el...IGAZ?
- Hogy mered a hangodat felemelni előttem? Az apád vagyok....
- NEM, nem vagy az....nekem mindig is csak egy idegen voltál. Mikor mutattad ki, hogy szeretsz, mikor mondtál nekem szép szavakat? ~ Nem bírtam magamba tartani a haragom, minden szavamba benne volt a gyűlölet. - Te...számomra már rég halott vagy, többé...nem vagy az apám. ~ Apa keze hirtelen lendült, úgy hogy nem számítottam rá. A kezemet a fájó pontra raktam és meglepetted néztem vissza rá.
- Azt teszed amit mondok, ha kell...bezárlak. ~ Mikor magamra hagyott az ajtó felé szaladtam, de zárva volt.
- Apa, apa engedj ki, nem zárhatsz be. APAA. ~ Lecsúsztam a földre és felhúztam a térdem amire rátámasztottam a kezem. Közben a könnyem záporoztak. Annyira hiányzol Sehun.

16.rész Újra találkoztunk!

Bomi Pov:
- Mit szólnál ha itt lenne az esküvő? ~ Esküvő, esküvő és még mindig csak esküvő. Már elegem van belőle, minden nap erről kell hallanom, olyan mintha nem lenne más téma ezen kívül. Csak egyszer legyen vége...és akkor én leszek a legboldogabb. - Asszonyom...mit szól?
- Haa...ohh nekem mindegy, kérdezd meg a vőlegényem. Nekem erre nincs időm.
- De asszonyom, csak a helyszínt kell kiválasztania.
- Oké oké, mik vannak? ~ Egy papír tömböt nyomot a kezembe és gyorsan végiglapoztam, megmondom őszintén nekem egyik sem tetszett. Mindegyik olyan csicsás és nagyzolós, soha sem akartam olyan nagy hűhót csapni az esküvőmből. De ahogy apát ismerem szóba sem jöhet egy hétköznapi esküvő. Én csak egy kis esküvőt szerettem volna, egy mini tortával a tengerparton, hiszen ha ott van az az ember akit szeretsz, akkor a többi dolog nem számít. Már csak öt nap van vissza, de még mindig nem tudjuk a helyet, hogy hol legyen, ezért rámutattam egyre. A hölgy boldogan bólintott, majd magamra hagyott. Nah végre csend és nyugalom, hátradőlhetek.
Mikor este hazaértem Eric lépet elém, látom nincs valami jókedve. De nem törődtem vele, gyorsan lehúztam a cipőm és elcsoszogtam a konyháig. A hűtőből kivettem egy üveg vizet és egy húzásra megittam. Eric még mindig engem nézz, mi lehet a baj már megint?
- Mi az? Miért nézel így?
- Miért pont azt a helyet választottad? Annyi szép hely volt.
- Mi? Miről beszélsz, milyen hely?......ohh az esküvő, azt hittem, hogy itthon nem ezt kell hallgatnom. ~ Megindultam a szobám felé és közben ledobtam a kabátom és a táskámat. Felnyomtam a fűtést mert meg kell hagyni nincs itt bent meleg. - Meddig óhajtasz követni?
- Válasz másikat, csak ne azt. ~ Nem értem mi a baja azzal amit választottam, igaz fogalmam sincs, hogy mire mutattam, de most már érdekel, hogy miért nem mehetünk oda.
- Pedig nekem az a hely tetszett, ha nem az a hely lesz akkor nem kell megtartani az esküvőt.
- Oké, oké legyen, de ne hisztiz. ~ Hiszti? Mikor hisztiztem én? Megfulladok itt bent, jobb lesz ha kimegyek levegőzni. Egy meleg kabátot dobtam magamra. Mikor kiléptem még így is megcsapott a hideg levegő.
- Wow, de hideg van. ~ Megindultam arra amerre a lábam vitt, fogalmam sincs, hogy merre menjek, de csak kint szeretnék lenni egyedül. Mikor kiértem a házak sűrűjéből a nagy város fényei jelentek meg előttem. Annyira békés itt minden, olyan mint mikor Sehun-nal voltam, csendes, nyugodt és boldog.
- Hiányzol. Annyira hiányzol. ~ Újra felszakadt a seb, mindig ez van mikor egy pillanatra is rágondolok. Nélküle olyan nehéz.

 Másnap reggel korán indultunk, hogy véletlen se késük le a gépet. Az út nem volt olyan hosszú mint hittem, de attól még sikerült elaludnom és végre nem voltak rémálmaim. Mikor megérkeztünk egy nagy limuzin gurult elénk. Út közben némán meredtem ki az ablakon, nem vagyunk olyan távol a hazánktól, de még sem esik itt a hó. Pedig olyan nyugodtság tölt el mikor a szállingózó hópelyheket nézzem. Már most hiányzik a hazám. Mikor megérkeztünk a szállásra Eric a kezembe nyomott egy kulcsot és egy papírt, miszerint kövessem ezeket amik a papírra vannak írva. Ledobtam a táskámat az ágyra és megnéztem mi van írva a cetlire.
Hmm masszás, smink, ruha próba. Mind esküvővel kapcsolatos.
- Istenem már elegem van. Jobb lesz ha egy kicsit körül nézzek. ~ Az utam egy kávézóba vezetett, rendeltem magamnak jó forró teát. Bárcsak esne a hó. A távolban egy ismerős dallam ütötte meg a fülem. De hiszen ez...Sehun.

Próbállak megtalálni téged, kit nem látok,

Próbállak meghallani téged, kit nem hallok,

Olyan dolgokat látok, miket eddig nem láttam, 

Olyan dolgokat hallok, amiket eddig nem hallottam,

Miután elhagytál, olyan erőre tettem szert, mi ezelőtt nem volt.  

A hangja olyan lágy és kellemes, már is hiányzik. Istenem miért kell mindig kísértened? Miért? Gyorsan befogtam a fülem, hogy véletlen se halljam, de hiába. A hangja már beégett a fejembe, gyorsan felálltam és kiszaladtam. De akkor....ott állt ő. Biztos vagyok benne, hogy megint hallucinálok. De akkor miért nézz némán, miért nem szól hozzám? Miért látom meglepetnek? 

- Bomii... ~ Mikor meghallottam a nevem a hang felé kaptam a figyelmem és Eric intett. Sehun, gyorsan visszanéztem, de addigra már nem volt ott, igen...biztos hallucináltam. 

Sehun Pov:

Hazának vettem az utam, de gondoltam jót tenne egy kis meleg tészta. Hmm majd megállok a következő boltnál. De talán nem jól tettem. Ahogy beljebb haladtam boldogan lépkedtem egy egy kockába és közben számoltam.  

- Egy...kettőő...három.... ~ Hirtelen abbahagytam mert éreztem, hogy valaki engem nézz. Mikor felkaptam a fejem ledermedtem. Maga Bomi állt előttem. Nem hiszek a szememnek. Mit keres ő itt? 

- Bomi. ~ Mikor elfordult gyorsan beugrottam egy sikátorba és megvártam míg elmentek. Nem kellene itt lennie, remélem....neki nem fáj annyira, hogy látott engem...mint nekem. 

- Megjöttem So-Young. ~ Nevetve szaladt ki elém és a nyakamba ugrott.

- Végre, mi az?

- Ez? Csak egy kis tészta. ~ Gyorsa kikapta a kezemből és beszaladt a konyhába. Én pedig ledőltem a kanapéra. Újra Bomi arca jelent meg előttem.

Ez az egyetlen kép maradt meg bennem, mikor mosolyog. 

Szedd össze magad! Az élet szép. Mindened megvan, amire csak vágysz. És nagyon jól tudod, hogy az élet igazán gázos pillanataiban egyedül vagy. Áhh megörülök. Eltelt egy év, boldog voltam, akkor miért jelent meg így előttem?

- Mi nyomaszt? 

- Omo, nem hallottam mikor jöttél be. ~ So-Young leült mellém én pedig visszadőltem az ágyra. 

- Mi nyomaszt?

- Tudod te, hogy kivel találkoztam?

- Bomi? ~ Kérdően pillantottam fel rá, majd felültem. - Látom igen. 

- Tudtad, hogy itt van?

- Igen, a hírekben hallottam, hogy ideérkezik a vőlegényével. 

- Vőlegény...áhh Eric.

- Három nap múlva lesz az esküvő. ~ Miért is érdekel ez engem, hadd legyen, hiszen már rég elfelejtett...hiszen eltel egy év. Nekem az is elég, hogy boldog és egészséges. 

- Most...kiegyek egy kicsit levegőzni. ~ Gyors felkaptam magamra egy kabátot majd a tenger partig szaladtam. De ott....ő maga állt. Mikor felém pillantott ledermedt ahogy én is.

15.rész 1 évvel később

Bomi Pov:
Mikor kinyitottam a szemem fehér falak fogadtak, egy ismeretlen helyen vagyok. A szemem könnyezni kezdet a fény miatt ami bevilágította a szobát. Mikor végre kitisztult a látásom körbe pillantottam. Egy kórházban vagyok, de mit keresek itt? Miért fekszem itt? Próbáltam felkelni, de az ízületeim nem reagáltak. Kiáltani szerettem volna, de nm jött ki hang a torkomon. Félek, félek...miért vagyok itt? Sehun...Sehun hol van? Ahogy megmozdultam sípolni kezdet a gép és többen is befutottak, de mikor megláttak mindenkinek kinyíltak a szemei.  Miért néznek így rám? Mi történt? Egy orvos lépet mellém, mondott valamit, de nem hallottam, csak visszanyomott az ágyra.
Több percig némán feküdtem egy helyben és néztem a körülöttem tevékenykedő embereket. Sehol egy ismerős...Sehun. Újra fel akartam kelni, de újra mellém léptek, de most már nem érdekel, csak Sehun-nal szeretnék lenni, hiszen megígértük egymásnak, hogy együtt leszünk karácsonykor. Ellöktem az orvos kezét és kitéptem az infúziót a kezemből. Felálltam, de a lépések nehezére estek...olyan mintha nem az én lábaim lennének. Nagy erőfeszítésbe került, hogy eltudjak jutni az ajtóig. Hallottam ahogy kiáltanak utánam, de futni kezdtem, egyre jobban érzem magam. Hirtelen karok ragadtak meg, próbáltam szabadulni, de az illető sokkal erősebb volt nálam. Kiáltani szerettem volna, de még mindig nem tért vissza rendesen a hangom. De egyre jobban próbálkoztam.
- Sehun...Sehun...
- Állj már le az istenért, térj észhez. ~ Az illető elengedett és felpofozott. A sok miatt csak némán meredtem előre, de mikor feleszméltem visszaakartam ütni, de a férfi gyorsabb volt nálam és újra lecsapott. Akkor vettem észre, hogy ki áll előttem.
- Eric...
- Igen, örülök, hogy megismersz. Most nézd meg...az ütésemtől felrepedt az ajkad. ~ Felém nyúlt, de elütöttem a kezét.
- Sehun.....hol van?
- Az istenért...felejtsd már el egy pillanatra.
- Nem....nem... ~ Rázni kezdtem a fejem, csak ő kell nekem....csak ő nyugtathat meg. Újra hátrálni kezdtem, de akkor egy szúrást éreztem meg és szédülni kezdtem, majd minden elsötétedett.

Egy kiáltás, egy ismerős hang...majd egy arc amitől boldog vagyok ha látom. Igen ő az...Sehun akit kerestem, de hol van. 
Mit keresek én itt kint és miért jön felém egy autó? Miért félek ennyire? Az autó egyre közeledik...majd...

Hirtelen ültem fel az ágyon, milyen igaz hiszen nekem autó balesetem volt, de akkor hol van Sehun? Merre lehet? Mióta aludtam?
- Jól vagy? ~ A hang irányába kaptam a fejem.
- Eric...mondj el mindent.
- Autó baleseted volt...és...kómába estél. Már...egy éve.
- Miii? Egy évig aludtam? Ez most vicc igaz?
- Nem, igaz...mindent átaludtál, míg nem voltál én és édesapád vezette a céget. De hála végre felébredtél.
- Sehun...ő hol van? ~ Eric egy papírt nyújtott felém, remegő kézzel elvettem és kinyitottam.

Amikor megláttalak úgy éreztem megállt a Föld. Mindent olyan csodásnak láttam és elvakultam a boldogságban. Te megszerettél engem és én is téged...

Boldog voltam melletted,mert te végre igazán szerettél. Talán még soha nem éreztem ilyet,s emiatt nem akartam belátni, hogy ez nem fog menni...De végül bekellet látnom... :/

Bekellet látnom, mert nagyon meg kedveltelek és mert tudom, hogy mellettem nem lenne jó neked.

És talán azért is mert ez az egész nekem most nem menne...

Hidd el te nem tehetsz semmiről! Bár mi már nem találkozunk többé, mert neked felejtened kell, egy dolgot kérek. Ne változz meg! Maradj meg ez a fantasztikus ember aki eddig voltál és hidd el rád mosolyog a szerencse! És a múltad már csak egy régi emlék lesz amit mosolyogva felteszel a padlásra egy fekete dobozban.

Sajnálom, hogy ezt tettem, de szeretlek és ezért elkellet téged engednem. Azért, hogy egy nap valóban boldog lehess egy fiúval, egy olyannal aki megbecsül téged.

Lehet, hogy most utálsz de egy nap remélem ráfogsz jönni, hogy jól döntöttem, és talán a múltat feledve egyszer igaz barátok lehetünk...

De ha neked ez nem megy azt is megértem. És bár nehezen írom le de akkor -Szia!

Ha majd esetleg meglátsz az utcán már nem kell köszönnöd hisz ha ezt választottad én elfogadom. Csak nézz rám és menj tovább mint egy idegen s talán 1x én is elfogadom, hogy már nem vagyunk barátok, csupán 2 ismerős akik régen szerették egymást...

Sehun...elhagyott, magam maradtam ebben a szörnyű világban. Miért, miért ment el? Talán ennyit értem neki? Olyan hülye vagyok, hiszen egy évig kómában voltam, hogyan várhatott volna rám addig? Mindent elrontottam, végleg vége. 

- Jól vagy Bomi?

- Nem, nem...vagyok jól....annyira fáj. ~ Szorosabban fogtam a levelet és a mellkasomhoz szorítottam, majd hangosan felsírtam. Eric ült le mellém és éreztem ahogy gyengéd érintéssel próbál nyugtatni, de hiába így csak még jobban sírtam. 

A napok, hetek gyorsan szaladtak, de az idő ugyan olyan maradt. Majdnem minden nap arra keltem fel, hogy a hó süvített. Kint nagyon hideg van, de hiszen December közepe van. Milyen furcsa...hiszen ilyenkor készültem a karácsonyra mikor balesetem lett, most pedig ugyan abban az időben ébredtem fel. Olyan mintha semmit sem ment volna az idő. 

- Asszonyom, megérkeztek a meghívok.

- Oké, tedd le őket. ~ Mikor kiment kinéztem az ablakon és a szemem egy egy hópihét kísért végig míg el nem tűnt. Egy hét múlva újra karácsony lesz...és...akkor lesz az esküvőm. Mire kellene várnom...hiszen 25 éves lettem, furcsa hiszen átaludtam a születésnapomat. Mellesleg Eric végig mellettem volt, nem is néztem volna ki belőle. Talán jobb is így, hiszen Sehun-nal nem lehettem volna együtt. De a szívem...még mindig szereti. A telefonom rezgésére kaptam fel a fejem és a zsebembe nyúltam érte.

- Ohh Eric.

- Mit csinálsz? Nincs kedved enni valamit?

- Most nem, sok a munka.

- Oké értem, akkor majd itthon. ~ Hazudtam, mindig hazudok...de muszáj, egyedül szeretnék lenni. Sehun leve még mindig bennem ég. 

Az utam nem hazának vezetett, mióta felépültem hazának egy kis bódéhoz vezet, már vip vendég vagyok. Intettem a hölgynek és már tudta, hogy mit kérek mert letett elém három üveg Sojut. 

Mikor végeztem velük egymagam elindultam hazának.

- Láááá....ohh ez nap....olyan mint a többi. ~ Annyira jól érzem magam, szinte már szállok. 

- Ohh....Sehun? ~ Minden nap hallucinálok, olyan mintha itt állna mellettem, pedig nagyon jól tudom, hogy nincs itt. - Milyen jó, hogy itt vagy. ~ Igen, ezért iszok...mert ilyenkor hallucinálok és őt látom. 

- Ne igyál Bomi. 

- Te csak ne aggódj miattam, hiszen egyedül hagytál, legalább azt tudnám, hogy....hol vagy. ~ Szólni készült, de akkor hirtelen eltűnt és ilyenkor újra rám tör a hiány. 

 Vannak olyan pillanatok az életben, hogy annyira nagyon hiányzik neked valaki, hogy szeretnéd kiszakítani az álmaidból a valóságba, hogy megölelhesd.

Bármennyire is erőlködtem, hogy ne gondoljak rá, nem azért küzdöttem, hogy elfelejtsem. Éppen hogy attól féltem - éjszakánként, amikor a hosszú álmatlanságból eredő kimerültség lerombolta az önvédelemre emelt falakat -, hogy elfelejtem, hogy a múlt kicsúszik a kezem közül. Hogy az agyam szita, és egy napon nem fogom tudni visszaidézni pontosan a szeme színét, a bőrének hűvös érintését, vagy a hajának a pontos árnyalatát. Azt nem engedhetem meg magamnak, hogy gondoljak rájuk, de elfelejtenem nem szabad őket. Mert volt valami, amiben muszáj hinnem ahhoz, hogy tovább tudjak élni - tudnom kellett, hogy létezik valahol. Ez minden. Minden mást el tudok viselni. Feltéve, hogy ő létezik.

14.rész Ég veled!

Sehun Pov:
Épp amikor kezdtem megszokni a tegnapot, hát nem eljött a mai nap?! Ez a nap, amelyik nevetés nélkül telik el, elvesztegetett idő. Néha nem tudom a múltat egyszerűen elengedni. Máskor pedig bármit megtennék, csak hogy elfeledjem végre. És néha valami újat tudok meg a múltról, ami mindent megváltoztat a jelenben.
Igen, mindig a múlt. Ott van az, ami fáj, és amin nem tud túljutni az ember.
Valójában nagyon boldog, elégedett ember vagyok, az összetört szívem ellenére is. Mert a szívem, az összetört, amennyire csak egy szív össze tud törni. A valóságban egy törött szív nem olyan borzalmas, mint a regényekben. Egy odvas fogra hasonlít... időnként fáj, és néha álmatlan éjszakákat okoz, de két rossz időszak között az ember élvezi az életet, az álmokat. Más szóval így élek én, én aki mindig a zenére áldozta fel az életét, én aki rengetek nőnek az álma vagyok, és én kinek a törött szíve már több helyen nyugszik. Nem lehetek minden nap olyan mint egy félig halott ember, hiszen én nem egy átlagos férfi vagyok. A hírnevem egyre nagyobb, egyre több rajongói táborom van, és egyre több műsorokba hívnak.
- El sem tudjuk hinni, hogy maga Oh Se Hun ül itt velünk. Milyen megtisztelő, hogy nekünk mondja el legelőször az életét. Üdvözlöm.
- Én is üdvözlöm, boldog vagyok, hogy itt lehetek, remekül érzem magam.
- Mért ennek a műsornak a meghívását fogadta el, biztos vagyok benne, hogy sokan szerették volna magát meghívni.
- Ez igaz, sok felkérésem volt eddig, de az új mini albumom miatt nem igazán érek rá, hogy miért ezt választottam..hmm, nem tudom. Sok unni és hyung járt már itt előttem, akik sokra vitték.
- Okéé, oké egy híresség aki felnéz az idősebbekre.
- Ez nálam alap, hiszen sokat tanultam tőlük, és még sokat tanulhatók is.
- Oké, első kérdés, hogy szeretted meg a zenét?
- Könnyű a válasz, régen a családom elvitt egy koncertre és megszerettem. Mellesleg már akkor jó hangom volt.
- Omo, omo...a dicsekvő embere. Oké, második kérdés...mikor volt az első csókod?
- Ohh...hát... ~ Miért ilyen nehéz visszagondolni a múltra, próbáltam menekülni, de bolond voltam, hiszen miden emlékem a múlthoz kötődik. - még fiatal koromba volt.
- Hány éves voltál akkor, biztos vagyok benne, hogy fiatal korodba is döglöttek érted a csajok.
- Igen, mondjuk így, sok lánynak tetszettem, de az első csókomat egy olyan lánynak adtam aki egyáltalán nem azok közé a lányokhoz tartozott, őt hidegen hagyta, hogy milyen helyes voltam, vagy hogy milyen sármom volt.
- Szóval az a lány..ő volt az első szerelmed?
- Igen, ő volt. Az első csókomat...az első szerelmemnek adtam.
- Omo...most biztos vagyok benne, hogy az a lány figyel téged, biztos meglepődőt, hogy a tévében lát téged. És mi van azzal a lánnyal?
- Ezt hogy érti?
- Gondolom szakítottatok? Vagy nem?
- Ohh....de, szakítottunk...de a többi magánügy.
- Értem, értem. Most van barátnőd?
- Barátnő...az nincs, viszont van egy lánya aki elnyerte a szívemet, de...nem lehetek vele.
- Ohh milyen romantikus, és miért? ~ Mivel nem válaszoltam, gyorsan feltett egy másik kérdést.
Mikor lemenet elköszöntem mindenkitől és Park lépett mellém.
- Jól vagy? ~ Nem válaszoltam helyette kivettem a kezéből a felém nyújtó vizet. - Okéé, nem kérdezlek. Menjünk.
- Park, menj haza, sokat dolgoztál, én még beugrok valahová.
- Már megint inni mész?
- Neeeem. ~ Beszálltam az autóba, majd intettem neki. Hová is menjek, hiszen minden hely tele van ilyenkor, nem akarom, hogy zaklassanak. Körbe-körbe autókáztam mikor éppen pirost kaptam. Gyors lefékeztem és megvártam míg zöldre nem vált a lámpa. Milyen kihalt minden, sehol egy autó...furcsa. Mennyi az idő?
- Ohh hajnali három? Mennyit kocsikáztam én? Ideje haza menni.
Mikor megérkeztem próbáltam lassan beosonni a szobámba, nem akarom felébreszteni So-Youngt. De hiába, ő mindig résen van.
- Oppa, hol voltál, tudod te, hogy mennyit aggódtam.
- Oké, oké...csak kocsikáztam, menj, menj feküdj le.
- Chh... ~ Mikor magamra hagyott felmentem a szobámba és gyorsan lezuhanyoztam. Szomjas vagyok, és éhes. Nagy ásítás mellett lépkedtem le a konyháig. Kivettem egy palack vizet, de valami furcsa zajt hallottam meg.
- Ohh mi volt ez? Hmm mindegy, lehet egy macska. ~ Visszatettem az üveget és megindultam fel a szobámba, de akkor újra meghallottam. A kezembe fogtam az esernyőmet és lassan megindultam a garázs felé. Résnyire nyitottam az ajtót, majd mikor senkit sem láttam teljesen kitártam.
- Nincs itt senki. ~ Ahogy megfordultam nagy fájdalmat éreztem meg a tarkómon, majd minden sötétbe burkolózott.

Mikor kinyitottam a szemeimet egy ismeretlen helyen ébredtem fel. Fogalmam sincs, hogy hogyan kerültem ide, de mikor megpróbáltam megmozdulni nem sikerült. Lenéztem és akkor vettem észre, hogy egy székhez vagyok kötözve.
- Ohh, hol vagyok? ~ Körbe pillantottam, de nem sokat tudtam kivenni belőle, mert sötét volt és csak egy kis tűz világította be a helyet, de ha jobban belegondolok akkor egy elhagyatott híd alatt lehetek. A távolban csörömpölést halottam meg, majd két fickót lépet a látókörömbe. Nem ismerem semelyiket, de az egyik nagyon ismerős volt, de nem tudtam hová tenni. A kisebbik megfogott egy széket és elém támasztotta, majd leült velem szembe. A szájában egy fogpiszka logót ki, és a jobb szeme alatt egy nagy vágás terült el. Biztos fájhatott.
- Felébredtél Csipkerózsika? Jó sokáig aludtál, már azt hittem, hogy nem kelsz fel soha.
- Kik maguk, és mit akarnak?
- Ohh mi semmit, mi csak elintéztük a munkánkat, innentől nem a mi dolgunk. ~ A távolban egy autó állt meg, a kocsiról ítélve biztos vagyok benne, hogy gazdag az illető. Mikor kiszállt egyből felismertem, valamiért sejtettem, hogy ő áll a dolog mögött. Elém lépet és lenéző tekintettel nézet le rám. A félelem egyre jobban kúszik fel a gerincemen, nincs hová meneküljek, ez a helyzet ugyan olyan mint akkoriba volt.
- Régen találkoztunk Sehun, de azt hittem, hogy soha többé nem látjuk egymást.
- Maga, maga...megölte a szüleimet.
- Igen, megöltem, de nem tehetek róla, te miattad haltak meg.
- NEM,...megölöm, megfogom ölni magát, ha kell...feláldozok mindent. Megfogattam magamnak, ha újra találkozunk megfogom ölni.
- Hahah, vicces kölök vagy, oké...hajrá. ~ a düh miatt egy vörös köd szállt a tudatomra, megindultam felé, de a szék miatt a földre rogytam. - Lám, lám...úgy látom így nem fog sikerülni, kötözzétek ki.
- De uram, akkor...
- NEM HALLOTTAD? ~ A magasabbik férfi megindult felém, hogy kikötözzön. Kiegyenesedtem és gyilkos pillantást dobtam felé. - Mire vársz, ölj meg, hiszen erre vártál.
- Maga.....gyilkos.
- Ne hízelegj, még a végén elpirulok. ~ Remegő lábbal, félelem teli vággyal, megindultam felé...a düh egyre jobban felemészt. Egy bot került a kezeim közé...futni kezdtem felé, de akkor hirtelen valaki hasba ütött. Hirtelen minden levegő kiszorult a tüdőmből és a földre kényszerített. De nem hagytam abba...összeszedtem magam és újra felé indultam, de akkor valaki elém állt és behúzott egyet.

A földre kényszerültem a fájdalom miatt és vért köptem. Nincs semmi erőm, tehetetlen vagyok velük szembe. Bomi édesapja guggolt le mellém.
- Chchch azt hittem többre vagy képes, de látom ennyire telik. Figyelmeztettelek, hogy ne kerülj még egyszer a szemem elé. De látom nem volt elég...ne akard, hogy téged is megöljelek.
- Maga...maga volt ügye? Maga rémisztett meg.
- Igen, én voltam a galambos és én voltam a táblás ügy mögött....és...a lányom ügybe is én voltam.~ Nem hiszek a fülemnek, képes volt a saját apja ilyet tenni vele?
- Maga...örült.
- Most már látod, hogy mire vagyok képes. Nem foglak megölni, hiszen híresség vagy. Sok öngyilkos fan lenne akkor.
- A saját lányát is képes volt ilyen állapotba tenni. Miért? Miért?
- Nem akarom, hogy ő is elhagyjon mint az anyja. Képes volt lelépni egy másik férfival, nem hagyom, hogy a lányom lelépjen veled.
- Ez már megszállottság.
- Igen az, de nem adom oda a lányomat neked. Egy olyan férfinak mint Eric még odaadom, hiszen ő olyan mint én, ő nem rabolja el a lányomat, de te....igen.
- Attól még, hogy velem van nem szakad el öntől, de ezek után ne csodálkodjon.
- Nem félek, hiszen mire a lányom felébred addigra te már nem leszel mellette, hagyd el a várost. Attól még hogy elmész lehetsz énekes, ígérem. ~ Felállt majd intett a többieknek, hogy leléphetnek. Majd mikor egyedül maradtam tétlenül ültem egy helyben. Mit tettem? Elkellet volna kerülnöm Bomit és akkor most nem lenne ilyen állapotban. Olyan hülye vagyok.

Mikor hazaértem So-Young futott ki elém, de mikor meglátott felkiáltott.
- Istenem, mi történt veled? ~ Az arcom felé nyúlt, de megfogtam a kezét.
- Pakolj ha velem szeretnél jönni...mert elutazok.
- Miért? ~ Elengedtem a kezét, majd felmentem a szobámba. Odaballagtam a gardróbhoz és megfogtam a ruháimat. - Mi ez az egész?
- NE CSINÁLJ ÚGY MINTHA NEM TUDNÁD!! ~ Láttam rajta, hogy meglepődőt. A sírás kerülgette, de nem figyelt rám csak lehajtotta a fejét.
- Sajnálom oppa.
- Oppa? Ezek után ne hívj így, te is benne voltál igazam van? ~ Nem szólt még csak rám se nézett. - Nagyon jól tudom.
- Sajnálom...kérlek bocsáss meg nekem, ígérem jóváteszem.
- Jóváteheted, gyere velem.
- Oké, veled megyek...hiszen sokkal többet érzek irántad mint hinnéd.
- Az érzéseidet még kifogom használni, hidd el. ~ Az élet tulajdonképpen elválások sora. De mégis az fáj a legjobban, hogy nem szánhattam egy percet a búcsúzásra. Bárcsak másképp alakult volna az együtt töltött időnk, de olyanok vagyunk, amilyenek, a sors pedig nem teljesíti minden kívánságunkat. Ég veled!