Két napja történt a baleset, de olyan mintha már vagy egy éve lett volna. Nagyon hiányzik Bomi, a hiánya egyre nagyobb, fogalmam sincs, hogy hogy leszek képes kibírni a nélküle eltöltött időszakot. Szinte semmit sem tudok róla, csak azt hogy nincs élet veszélybe. Nekem ennyi is elég, Park bőven kifejtette, hogy miért ne menjek meglátogatni. "Jobban tennéd, ha csak akkor mennél meglátogatni mikor tiszta a telep, mindig bent van az édesapja és a vőlegénye, nem lenne jó, hogy ha összefutnátok." Igaza van, de még is kísértenek az események. Olyan mintha miattam feküdne bent a kórházba, mikor nekem kellene. Miattam két ember is megsérült, mit vétettem, hogy ezt érdemlem? Miért így bűntett az isten?
Két napja egyedül, magányosan ültem bent a sötét szobámba. So-Young próbált kommunikálni velem, de olyan volt mintha falnak beszélt volna. Így hát most már csak bekopog, leteszi az ételt, majd magamra hagy.
Ma van karácsony estéje, ilyenkor a családok, párok együtt töltik ezt a szép napot. Én is terveztem, hogy elviszem egy szép helyre ahol csak mi vagyunk ketten, de...a sors néha kegyetlen játékot űz velünk. Ezt az ünnepet vártam a legjobban, de minden jókedv eltűnt, olyan mintha egy megszokott nap lenne. Nincs kivel ünnepeljek, de ha akarnám is...nincs kedvem kimozdulni. Csak is őt akarom látni, kit olyan könnyen szem elől tévesztettem.
A tekintettem körbe vándorolt a sötét szobába, majd a telefonomnál időztem egy pillanatot. Miért is ne? Miért ne tehetném meg?
A két nap alatt most először szállok ki az ágyból, megindulok a készülék felé és remegő kézzel nyúltam érte. Mikor bekapcsoltam egy kép jelent meg rajta, egy lány kinek a mosolya kiegészíti a mindennapjaimat. Elmosolyogtam magam, de amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen távozott. Rengeteg nem fogadott hívásom volt, és már több üzenet is érkezett. Gyorsan kitöröltem őket és a rengeteg név közül megkerestem a személyt. Időztem a gomb felett, nem tudtam, hogy mit kellene tennem. Felhívjam, vagy ne? Mi lehet belőle a baj? Gyors mozdulattal rányomtam, majd hallottam ahogy a vonal csatlakozik a másik személy telefonjára.
- Halló? ~ Mikor meghallottam a férfi hangot a fülemhez emeltem. - Halló!! Van ott valaki?
- Eric, én vagyok az.
- Sehun, ohh megleptél.
- Találkozhatnánk? ~ Mikor igent mondott lettem és gyorsan felkaptam valamit, nem volt kedvem sem kiöltözni, sem rendbe tenni magamat. A stylistom tuti szívbajt kapna ha meglátna. Mikor kiléptem az ajtón So-Young lépet elém, de nem néztem rá, csak ellöktem az útból.
Mikor megérkeztem a megbeszélt helyre Eric már ott volt. Köszöntem neki és leültem vele szembe.
- Ohh...meg sem ismertelek, egy kicsit nagyon rosszul festel.
- Haa, tudom...de nem ezért hívtalak ide, hogy ócsárolj.
- Oké, mit akarsz mondani, mert tudod agyon kíváncsivá tettél, hiszen ha jól tudom mi nem vagyunk az a puszipajtás.
- Sunbae...
- Sunbae? Nem gondoltam volna, hogy egyszer így fogsz hívni, de úgy látom valami furcsát fogsz mondani, ki vele.
- Még soha sem kértem senkitől semmit, nem ismerem azt a szót, hogy bocsánat, de most kérlek...segíts.
- Omo, te aztán fel vagy készülve lelkileg, segítségemet kéred, te?
- Igen...segíts. ~ A keze a csészéért nyúlt és kecses mozdulattal az ajkaihoz emelte, majd hosszan belekortyolt közben végig engem vizsgált azzal a lenéző, de most csodálkozó tekintetével.
- Oké, miben kellene?
- Látni, látni akarom Bomit, kérlek csak ma...csak ma hadd lássam.
- Mi értelme lenne látnod, hiszen egy halk sóhajt sem tudsz kihozni belőle.
- Mi?
- Sehun, Bomi kómában van és az orvosok sem tudják, hogy mikor ébred fel. ~ Megtörtem, egyedül vagyok, és ahogy itt ülök, a szívem kihűl ... ezek a szavak még mindig bennem égnek. Az hogy nem tudtam róla még jobban legyengít. - Mondj már valamit.
- ....
- Értem, most a szíved még jobban összetört, igazam van? De bíz bennem, tényleg segítek, rossz téged így látni.
- Félek attól, hogy bízzak; nem akarom, hogy újra összetörjenek.
- Én megértelek. Volt egyszer egy pár frankó görkorim. Sose vettem fel; vigyáztam rá, dobozban tartottam. És tudod mi lett vele?
- Nem.
- Hát kinőttem! Sose mentem vele utcára. Csak a szobában használtam.
- Azért az ember szíve egy cseppet sem olyan, mint a görkorcsolya.
- Pedig van, amiben hasonlítanak. Ha nem akarod használni a szíved, miért félsz tőle, hogy összetörik? Ha magadnak tartogatod, úgy jársz vele, mint én a görkorival: mire szükséged lenne rá, semmire se lesz jó...
- Soha sem gondoltam, hogy egyszer te fogsz nekem ilyen biztató szavakat mondani.
- Haa ne is mond, a hideg is kiráz tőle. Segítek Sehun, ma...karácsony van, vedd úgy mintha ajándék lenne.
Mikor mindent megbeszéltünk hazamentem rendbe szedni magam. Végre láthatom az arcát...vajon, hogy nézz ki? Még mindig olyan szép mint volt? Milyen hülye vagyok, hiszen még csak két nap telt el.
Ahogy kint vártam a kórház előtt elidőztem a hóesésben. Milyen felemelő érzés, ahogy az arcodra hullanak.
- Mi van, nem mész be? Jobb lenne ha sietnél, nem akarok lebukni... ~ Nem vártam meg mit mond, kinyitottam az ajtót és gyorsa léptekkel beléptem. Az ajtó halk kattanással csukódót be a hátam mögött. Nem mertem felnézni, féltem a látványtól. Lassan megindultam felé, de a tekintettemet lefelé tartottam. A szobába csend volt, csak a gépek halk zaját lehetett hallani és a cipőm kopogását ahogy a földhöz ér. Mikor az ágyhoz értem lassan felemeltem a tekintettem és Bomi alvó arca jelent meg előttem. A szívem darabokra tőrt...és most már jól tudom, hogy a darabjait soha sem fogom tudni összerakni.
Annyira fáj így látnom őt...mind miattam van...ha nem veszekedtünk volna, Bomi még mindig itt lenne mellettem.
Az ágyhoz húztam egy széket amin helyett foglaltam, a kezéért nyúltam amit az én kezembe zártam. Olyan hideg. Az ajkaimhoz emeltem és a leheletemmel próbáltam egy kicsit felmelegíteni.
- Bomi, hogy vagy? Képzeld ma van a nagy nap, ma van karácsony amit annyira vágytál. A tegnapi parti amit rendeztél nagyon jól sikerült, igaz nem tudtam ott lenni, de mindent hallottam. Sajnálom, hogy csak most tudtam eljönni hozzád, de...tudod nem látnak szívesen melletted. Annyira sajnálom....sajnálom....nem kellett volna veszekednünk, sajnálom. Most nem jöhetek többet, de ígérem ha felébreszt újra együtt leszünk. El sem tudom mondani, milyen hálás vagyok a mi kis végtelenségünkért. A világért se cserélném el. Az örökkévalóságot adtad nekem a megszámozott napokban, és én hálás vagyok érte. Ha kell...örökké várni foglak szerelmem. Légy jó...én várok rád. ~ Egy csókot nyomtam a finom ajkaira, majd egy könnycsepp szántotta végig az arcomat.
- Ideje menni Sehun. ~ Bólintottam, majd újra megnéztem az arcát.
- Szeretlek.
Pár nappal később
A napok gyorsan telnek, szinte észre sem veszem. Minden nap a munkába terelem a gondolataimat, hogy véletlen se gondoljak a rosszra.
De mikor hazaérek a sötét, hideg házba a magány hirtelen rám tör. Egyedül vagyok ez be kell látnom, de nincs mit tenni ellene.
- Megjöttél? ~ So-Young és én visszaköltöztünk a saját házamba, még nem tértek vissza a gondoltai. Egy kicsit furcsállom, de az orvos szerint vannak olyanok akiknek több évbe is kerül. Nem akarom őt is ellökni magamtól, hiszen akkor tényleg egyedül maradok.
- Hmm, mi jót főztél? ~ Mosolyt csaltam az arcomra, de nem volt igazi, csak álca amit nem nehéz magamra önteni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése