15.rész 1 évvel később

Bomi Pov:
Mikor kinyitottam a szemem fehér falak fogadtak, egy ismeretlen helyen vagyok. A szemem könnyezni kezdet a fény miatt ami bevilágította a szobát. Mikor végre kitisztult a látásom körbe pillantottam. Egy kórházban vagyok, de mit keresek itt? Miért fekszem itt? Próbáltam felkelni, de az ízületeim nem reagáltak. Kiáltani szerettem volna, de nm jött ki hang a torkomon. Félek, félek...miért vagyok itt? Sehun...Sehun hol van? Ahogy megmozdultam sípolni kezdet a gép és többen is befutottak, de mikor megláttak mindenkinek kinyíltak a szemei.  Miért néznek így rám? Mi történt? Egy orvos lépet mellém, mondott valamit, de nem hallottam, csak visszanyomott az ágyra.
Több percig némán feküdtem egy helyben és néztem a körülöttem tevékenykedő embereket. Sehol egy ismerős...Sehun. Újra fel akartam kelni, de újra mellém léptek, de most már nem érdekel, csak Sehun-nal szeretnék lenni, hiszen megígértük egymásnak, hogy együtt leszünk karácsonykor. Ellöktem az orvos kezét és kitéptem az infúziót a kezemből. Felálltam, de a lépések nehezére estek...olyan mintha nem az én lábaim lennének. Nagy erőfeszítésbe került, hogy eltudjak jutni az ajtóig. Hallottam ahogy kiáltanak utánam, de futni kezdtem, egyre jobban érzem magam. Hirtelen karok ragadtak meg, próbáltam szabadulni, de az illető sokkal erősebb volt nálam. Kiáltani szerettem volna, de még mindig nem tért vissza rendesen a hangom. De egyre jobban próbálkoztam.
- Sehun...Sehun...
- Állj már le az istenért, térj észhez. ~ Az illető elengedett és felpofozott. A sok miatt csak némán meredtem előre, de mikor feleszméltem visszaakartam ütni, de a férfi gyorsabb volt nálam és újra lecsapott. Akkor vettem észre, hogy ki áll előttem.
- Eric...
- Igen, örülök, hogy megismersz. Most nézd meg...az ütésemtől felrepedt az ajkad. ~ Felém nyúlt, de elütöttem a kezét.
- Sehun.....hol van?
- Az istenért...felejtsd már el egy pillanatra.
- Nem....nem... ~ Rázni kezdtem a fejem, csak ő kell nekem....csak ő nyugtathat meg. Újra hátrálni kezdtem, de akkor egy szúrást éreztem meg és szédülni kezdtem, majd minden elsötétedett.

Egy kiáltás, egy ismerős hang...majd egy arc amitől boldog vagyok ha látom. Igen ő az...Sehun akit kerestem, de hol van. 
Mit keresek én itt kint és miért jön felém egy autó? Miért félek ennyire? Az autó egyre közeledik...majd...

Hirtelen ültem fel az ágyon, milyen igaz hiszen nekem autó balesetem volt, de akkor hol van Sehun? Merre lehet? Mióta aludtam?
- Jól vagy? ~ A hang irányába kaptam a fejem.
- Eric...mondj el mindent.
- Autó baleseted volt...és...kómába estél. Már...egy éve.
- Miii? Egy évig aludtam? Ez most vicc igaz?
- Nem, igaz...mindent átaludtál, míg nem voltál én és édesapád vezette a céget. De hála végre felébredtél.
- Sehun...ő hol van? ~ Eric egy papírt nyújtott felém, remegő kézzel elvettem és kinyitottam.

Amikor megláttalak úgy éreztem megállt a Föld. Mindent olyan csodásnak láttam és elvakultam a boldogságban. Te megszerettél engem és én is téged...

Boldog voltam melletted,mert te végre igazán szerettél. Talán még soha nem éreztem ilyet,s emiatt nem akartam belátni, hogy ez nem fog menni...De végül bekellet látnom... :/

Bekellet látnom, mert nagyon meg kedveltelek és mert tudom, hogy mellettem nem lenne jó neked.

És talán azért is mert ez az egész nekem most nem menne...

Hidd el te nem tehetsz semmiről! Bár mi már nem találkozunk többé, mert neked felejtened kell, egy dolgot kérek. Ne változz meg! Maradj meg ez a fantasztikus ember aki eddig voltál és hidd el rád mosolyog a szerencse! És a múltad már csak egy régi emlék lesz amit mosolyogva felteszel a padlásra egy fekete dobozban.

Sajnálom, hogy ezt tettem, de szeretlek és ezért elkellet téged engednem. Azért, hogy egy nap valóban boldog lehess egy fiúval, egy olyannal aki megbecsül téged.

Lehet, hogy most utálsz de egy nap remélem ráfogsz jönni, hogy jól döntöttem, és talán a múltat feledve egyszer igaz barátok lehetünk...

De ha neked ez nem megy azt is megértem. És bár nehezen írom le de akkor -Szia!

Ha majd esetleg meglátsz az utcán már nem kell köszönnöd hisz ha ezt választottad én elfogadom. Csak nézz rám és menj tovább mint egy idegen s talán 1x én is elfogadom, hogy már nem vagyunk barátok, csupán 2 ismerős akik régen szerették egymást...

Sehun...elhagyott, magam maradtam ebben a szörnyű világban. Miért, miért ment el? Talán ennyit értem neki? Olyan hülye vagyok, hiszen egy évig kómában voltam, hogyan várhatott volna rám addig? Mindent elrontottam, végleg vége. 

- Jól vagy Bomi?

- Nem, nem...vagyok jól....annyira fáj. ~ Szorosabban fogtam a levelet és a mellkasomhoz szorítottam, majd hangosan felsírtam. Eric ült le mellém és éreztem ahogy gyengéd érintéssel próbál nyugtatni, de hiába így csak még jobban sírtam. 

A napok, hetek gyorsan szaladtak, de az idő ugyan olyan maradt. Majdnem minden nap arra keltem fel, hogy a hó süvített. Kint nagyon hideg van, de hiszen December közepe van. Milyen furcsa...hiszen ilyenkor készültem a karácsonyra mikor balesetem lett, most pedig ugyan abban az időben ébredtem fel. Olyan mintha semmit sem ment volna az idő. 

- Asszonyom, megérkeztek a meghívok.

- Oké, tedd le őket. ~ Mikor kiment kinéztem az ablakon és a szemem egy egy hópihét kísért végig míg el nem tűnt. Egy hét múlva újra karácsony lesz...és...akkor lesz az esküvőm. Mire kellene várnom...hiszen 25 éves lettem, furcsa hiszen átaludtam a születésnapomat. Mellesleg Eric végig mellettem volt, nem is néztem volna ki belőle. Talán jobb is így, hiszen Sehun-nal nem lehettem volna együtt. De a szívem...még mindig szereti. A telefonom rezgésére kaptam fel a fejem és a zsebembe nyúltam érte.

- Ohh Eric.

- Mit csinálsz? Nincs kedved enni valamit?

- Most nem, sok a munka.

- Oké értem, akkor majd itthon. ~ Hazudtam, mindig hazudok...de muszáj, egyedül szeretnék lenni. Sehun leve még mindig bennem ég. 

Az utam nem hazának vezetett, mióta felépültem hazának egy kis bódéhoz vezet, már vip vendég vagyok. Intettem a hölgynek és már tudta, hogy mit kérek mert letett elém három üveg Sojut. 

Mikor végeztem velük egymagam elindultam hazának.

- Láááá....ohh ez nap....olyan mint a többi. ~ Annyira jól érzem magam, szinte már szállok. 

- Ohh....Sehun? ~ Minden nap hallucinálok, olyan mintha itt állna mellettem, pedig nagyon jól tudom, hogy nincs itt. - Milyen jó, hogy itt vagy. ~ Igen, ezért iszok...mert ilyenkor hallucinálok és őt látom. 

- Ne igyál Bomi. 

- Te csak ne aggódj miattam, hiszen egyedül hagytál, legalább azt tudnám, hogy....hol vagy. ~ Szólni készült, de akkor hirtelen eltűnt és ilyenkor újra rám tör a hiány. 

 Vannak olyan pillanatok az életben, hogy annyira nagyon hiányzik neked valaki, hogy szeretnéd kiszakítani az álmaidból a valóságba, hogy megölelhesd.

Bármennyire is erőlködtem, hogy ne gondoljak rá, nem azért küzdöttem, hogy elfelejtsem. Éppen hogy attól féltem - éjszakánként, amikor a hosszú álmatlanságból eredő kimerültség lerombolta az önvédelemre emelt falakat -, hogy elfelejtem, hogy a múlt kicsúszik a kezem közül. Hogy az agyam szita, és egy napon nem fogom tudni visszaidézni pontosan a szeme színét, a bőrének hűvös érintését, vagy a hajának a pontos árnyalatát. Azt nem engedhetem meg magamnak, hogy gondoljak rájuk, de elfelejtenem nem szabad őket. Mert volt valami, amiben muszáj hinnem ahhoz, hogy tovább tudjak élni - tudnom kellett, hogy létezik valahol. Ez minden. Minden mást el tudok viselni. Feltéve, hogy ő létezik.