- Bomi te féltékeny vagy? ~ Rám se figyelt, csak előre meredt és ment egyenesen. Soha sem gondoltam volna, hogy pont ő lesz féltékeny, nem olyannak ismertem meg. Jól esik, de még is bánt. Biztos vagyok benne, hogy nem akar ártani So-Young-nak. Azt hittem, hogy jól kifognak jönni, de tévedtem, pedig So-Young nem tett semmi rosszat.
- Nem szeretem a féltékeny nőket. ~ A gyors kiáltásom után nem törődtem vele, biztos vagyok benne, hogy egy kis idő után megbékél a tudattal, hogy miattam lett ilyen So-Young.
Utoljára még megnéztem, majd megindultam visszafelé, de egy hang, egy hirtelen jött hang...arra késztet, hogy megforduljak. Mikor visszanéztem Bomi már az út szélén állt, de akkor egy furcsa férfi lépet mellé.
Pár percig csak figyeltem némád, de akkor a csuklyás férfi kinyújtotta a karját és nagyot taszított Bomin. Megindultam felé, olyan gyorsan futottam amilyen gyorsan csak tudtam, de hiába. Olyan mintha nem haladnék sem előre, sem hátra. A távolban egy nagy teher autó közeledett Bomi felé, hiába kiáltottam, hogy tűnjön el onnét, hiába kiáltottam, hogy félre. Az autó egyre közelebb ért, de Bomi nem mozdult. Próbáltam átvergődni a nagy tömegen, de hiába...semerre sem jutottam. Nincs senki sem aki segítene rajta.
Hirtelen jött fémes csattanás, repülő roncsdarab, sivító sziréna megfájdította a szívemet. A szívem dobogása már a fülembe dobog, nem hallok és nem érzékelem a külvilágot. Csak egy dologra tudok koncentrálni...egy lány...aki az aszfalton fekszik, egy lány...kinek nem ég több tűz a szemeiben, és egy lány...akinek odaadtam a szívemet. Kelj fel!! Mire vársz, kelj fel!! Hiába szólítgatom, nem reagál, hiába várok rá, nem jön.
Lassú léptekkel megindultam felé, a lány felé ki előttem feküdt a saját vérében.
Félelem vonja körben testem, félek, hogy még enyém sem volt már elvesztettem. Némán tátog szám, és semmibe mered szemem, folytonos harcokat vív szívem, és eszem. Hogy majd melyik győz, ő dönti majd el.
Letérdeltem mellé és kezembe vontam a testét, tekintettem végig pásztázott a testén. Élettelen alakja beivódott a testembe, nem reagál semmire, a szemei csukva vannak. Biztos vagyok benne, hogy fél a szemei alatt lévő sötétségtől.
Szememben könnycseppek ülnek. Mindenhol téged látlak, téged kereslek.. Szétmar, felemészt teljesen, s fáj hogy már nem lehetsz velem.
Minden hirtelen történt, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar vége lesz. A szirénák egyre hangosabban töltötték be az éj halk moraját, az emberek félve néznek le ránk, próbálom takarni szerelmemet, de hiába...a fájdalom, hogy karjaimban fekszik felemészt. Sírok...mikor megfogattam, hogy soha többé nem ejtek könnyet, de most még is sírok.
Halk, gyors lépteket hallottam meg a hátam mögött, majd karok fonódtak a testem köré. Bomit karok ragadták meg és tették fel a hordágyra. Próbáltam szabadulni, hogy újra mellette legyek, de hiába...a fájdalom elvette az összes erőmet. Némán figyeltem ahogy az autó egyre jobban távolodik el tőlem, a szerelmemmel együtt. Nem lehetek vele, hiszen nem én vagyok a vőlegénye, nagyon jól tudom, hogy nekem semmi keresni valóm mellette, de még is megteszem...nem érdekel, hogy kik jönnek rá, hogy szerettem, mert ő kell nekem. Gyorsan összeszedtem magam és futni kezdtem...nem álltam meg a célomig, jöhet szél, vagy eső...semmi sem állíthat meg. Útközben felhívtam So-Young, hogy ne várjon.
Majd mikor megérkeztem nagy sebességgel szeltem át a kórház nagy folyosóit. Mire odaértem az ajtók csukva voltak...és a tábla kijelezte, hogy műtét folyik. Mit kellene tennem, merre menjek, kit hívjak?
Lassan megindultam, nem tudom merre...csak a lábaim maguktól mozogtak. Mikor feleszméltem kint találtam magam a szabadban. Leültem egy padra és kémlelni kezdtem az eget. Besötétedett, lassan szállingózó havak jelentek meg az égbolt alatt.
- Haa milyen igaz, hiszen most tél van, és csend....és hó..........és halál. ~ Újra rám tőrt a feszítő fájdalom. Nincs mit tehetnék érte....csak néztem ahogy hirtelen eltűnt minden. Már most hiányzik a mosolya, a hangja, az illata. Mikor tarthatóm újra az ölembe? Túlságosan csend van a szívemben, de az is lehet, hogy ez csak a hiánya.
Halkan csörrent meg a telefonom a zsebembe, de a szívemnek olyan lett volna mintha egy riasztó. Remegő kezemmel a zsebembe nyúltam érte és a fülemhez emeltem.
- Istenem Sehun hol vagy? Tudod te, hogy mennyire aggódóm?
- .....
- Kérlek mondj valamit, Sehun! Hol vagy?
- Csak...egyedül szeretnék lenni, most ne gyere ide, kérlek.
- Oké, oké...nem megyek, de attól még mond meg, aggódóm....hallottam mindent és itt vagyok a kórházba, ha kell valaki akire támaszkodhatsz akkor kérlek hívj. ~ Nem bírom magamba tartani, régen az édesanyám mindig arra tanított, hogy ha valami fájt az jobb kiadni magamból. Éreztem, ahogy újra könnyek lepik el a szememet.
- Nuna....fáj...annyira fáj...nem bírom magamban tartani, képes...képes lennék meghalni.
- Jáá...hol vagy, ha? Kérlek mond meg. ~ Ahogy elmondtam neki pontosan hol talál meg...lecsapta a telefont. Nem kellett öt perc mire megtalált, mikor meglátott csak némán meredt rám. Majd futni kezdtem felé. Szorosan a karjaiba zártam magam...most csak is ő tud megvigasztalni, hiszen Bomin kívül csak ő van nekem. Olyan mintha egy anya lenne. Erősen viszonyozta az ölelésemet és megéreztem a fejemen a kezét, így próbált nyugtatni. Régen ez a módszer nem hatott, de most nagyon jól esett.
- Sírj nyugodtan, sírj, ha kell. Add ki magadból a fájdalmakat, ne tarts bent semmit mert csak rosszabb lesz. Tudom, hogy nem szeretsz mások előtt sírni, de van, hogy az embernek nincs más választása, mint a sírni vagy a nevetni. ~ Ahogy mondta nem szeretek sírni, de most semmi sem érdekel. Mindent ki szeretnék adni magamból. Amilyen hangosan tudtam felkiáltottam a fájdalomtól.
Bomi Pov:
A félelem együtt véve nem is olyan rossz. A lelkem ismeretlen számomra...nincs itt senki sem akinek átadhatnám a fájdalmamat. Egy ismeretlen helyen vagyok, mely rideg, és zord. Mindenhol sötét köd lebeg, nem láttok el az orrom hegyéjig sem. Vajon hol vagyok? Mit keresek itt? Hiszen...itt olyan csendes minden. Érzem, hogy hiányzik valami, de nem jövök rá, hogy mi az.
A lábaim megindultak maguktól és a távolban egy fényt észleltem. Elmosolyogtam magam és felgyorsítottam a lépteimen.
Mikor kiléptem rajta egy nagy mezőn találtam magam. Milyen kellenes, hangulatos. Az arcomon hideg cseppeket éreztem meg, de mikor felnéztem rájöttem, hogy nem víz cseppek voltak..hanem hócseppek. A kezem a magasba emeltem és kitártam, hogy érezzem a puha érintését a bőrömön.
Miért érzem, hogy valaki nagyon hiányzik? Vajon ki lehet az?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése