Mikor megláttam a szívemben semmit sem éreztem csak vágyat, hogy tönkre tegyem, hogy megalázzam. Ahogy az arcát fürkésztem meglepettséget láttam, nem számított rám. Mosolyt csaltam az arcomra, nem volt nehéz hiszen így éltem le az elmúlt hét évet. A lábaim megindultak felé és szorosan magamhoz húztam. Éreztem, hogy az érintésemre beleremegett minden porcikája. Az emlékek utat szerettek volna törni a szívembe, de sokkal erősebb vagyok ennél, mert a fájdalom előrébb való. A füléhez emeltem az ajkaimat és finom lehetel cirógattam, halkan beszélni kezdtem neki, hogy ne hallja meg más.
- Maradj a jelenben. Semmit sem tehetsz, hogy megváltoztasd a múltat, a jövő pedig soha nem lesz pontosan olyan, amilyennek tervezed vagy reméled. Fájdalmad, félelmed és dühöd, sajnálkozásod és bűntudatod, irigységed és terveid és sóvárgásaid csak a múltban vagy a jövőben élnek. ~ Eltávolodtam tőle, majd kezet nyújtottam felé, még pár másodpercig némán meredt rám, de sikerült összekapnia magát és viszonyozta a gesztusomat. Ugyan így köszöntöttem Sehun menedzserét. Intettem, hogy foglaljanak helyet én pedig helyet foglaltam a bőrszékemben.
- Park... ~ Felnéztem Sehunra, de végig engem nézett miközben a menedzsernének beszélt. - Kérlek hozd be a telefonom, kint hagytam az autóban.
- Oké...megyek, elnézést. ~ Mikor halkan kattant az ajtó Sehun feláll és megállt előtte.
- Tudtad ügye, tudtad, hogy én fogok ma jönni. Miért, miért én?
- Egyszerű nem, nekem a legjobb kell és éppen rád szavaztak, sajnálom oké, de nincs választásom. Szerinted én örülök, hogy pont így találkozunk?
- Direkt csináltad, hiszen te vagy az elnök, neked lehet beleszólásod a dolgokba, de te direkt nem szavaztál ellenem. Most is ugyan olyan vagy mint régen, önzetlen és makacs, de egy dolog új, hogy nincs szíved. ~ Felálltam és rácsaptam az asztalra.
- Te ne oktass ki engem, semmit sem tudsz rólam. Igen...régen volt közünk egymáshoz, de már nem az a Bomi vagyok. Lehet, hogy makacs és önzetlen vagyok, de meg van rá az okom.
- Persze, de nekem nincs kedvem egy ilyennel dolgozni.
- I ilyennel, miért milyen vagyok? És egyáltalán miért te vagy felháborodva, mikor nekem kellene. Te hagytál cserben nem én...nekem sokkal jobban fáj téged látnom mint neked engem. Szóval...higgadj le, ez már a jelen, nem a múlt. Szóval...dolgozzunk keményen, neked kell a pénz és a rang, nekem pedig...kell a szabadság.
- Oké, végül is mi lenne nekem ebből baj? Csak hasznomra válhatsz, csak el kell melletted sétálnom, nem muszáj rád néznem.
- Oké, akkor ezt meg is beszéltük, csak...ne kerülj a szemem elé ha nem én hívatlak. ~ Folytattuk volna a beszélgetést, de Park menedzser toppant be az ajtón.
- Sajnálom Sehun, de nem volt a kocsiba, biztos, hogy ott hagytad?
- Semmi baj...lehet, hogy otthon van, de köszönöm. ~ Mind ketten leültek, de nincs szívem tovább nézni Oh Se Hunt.
- Köszönöm, hogy eljöttek, de most mennem kell.
- Ennyi volt, de hát csak most jöttünk és hát nem egyeztettünk. ~ Nagyon kedves nőnek néz ki Park, nem tudom, hogy képes Sehun mellett maradni.
- Semmi gond, jól összebarátkoztunk Sehun-nal, szóval megnyugodhat, holnap kezdheti is a munkát.
- Tényleg, tényleg? Nem hiszem el, nagyon szépen köszönöm.
- Ne hálálkodjon előre, nem az az elnök típus vagyok mint a társaim. Biztos vagyok benne, hogy hallott a nevemről.
- Nem, hallani kellett volna?
- Hehe, csak úgy szólítanak, hogy boszorkány, furcsa, hogy nem hallotta. Ohh és előre szólok...vannak feltételeim amit szeretném ha betartanának.
- Persze, mi lenne az?
- Kapnak szobát, azt szeretném, hogy itt lakjanak addig míg tart a szerződés, nem szeretem, hogy a tudtom nélkül járkál fel alá az emberem. Kitudja milyen pletykák kapnak szárnyra. Vannak szabályok amit be kell tartani az épületen belül. Lehetőleg ne maradjon kint sokáig, ohh és még valami...nem hozhat fel nőt a hotelembe.
- Miii? Haa olyan vagyok mint egy rab, ezt nem szabad, azt nem szabad...mi vagyok én???
- Egy tárgy...amit megvettem. Szóval míg én adom a fizetést, addig azt teszed amit én mondok, eddig nem volt probléma a feltételeimből, remélem most sem lesz. ~ Láttam rajta, hogy a gyűlölet a szemébe megtudna ölni. Nagyon jól tudtam, hogy mi az a szó amit a legjobban gyűlöl, nem más mint a tárgy szó. Kezet ráztam velük, majd magamra hagytak.
A térdeim nem bírták így hát ledőltem a székbe. Miért fáj így látnom, miért nehéz rá néznem és ami itt a bökkenő. Mit érzek valójában?
Sehun Pov:
- Mi a baj Sehun?
- Haa..ohh bocsi menjünk. ~ Beszálltam a kocsiba és végig kifelé meredtem az ablakon. Egyre hidegebb van, hiszen itt van a nyakunkon a tél. Nem sokára leesik az első hó és eljön a legszebb ünnep. Karácsonykor mindenki boldog, mindenki a családjával tölti ezt a szép ünnepet, csak én nem. Azon az ünnepen egyedül ülök otthon a tévé előtt, nem szeretek kimozdulni, mert fáj mások boldog arcát látnom.
- Sehun..mi a baj? Nem szoktál általában hátra ülni.
- Semmi bajon, csak...semmi. ~ Üresnek érzem magam és tehetetlennek, fáj belegondolni, hogy minden nap látnom kell őt. Elakartam felejteni...talán ezért élem így az életemet. Mikor megérkeztünk csendben mentem végig a szobámig, nem volt erőm semmihez. Ledőltem az ágyra és magamra húztam a takarót.
- Sehun...talán mondott valamit...vagy...ismeritek egymást? Persze nem muszáj elmondanod, ha nem akarod. ~ Lerúgtam a takarót és török ülésbe vágtam magam.
- Tudod régen volt egy lány...első látásra elnyerte a szívemet. Boldog voltam mikor megláttam, a hangja a fellegekbe ringatott, de egy nap cserben hagytam.
- Az elnök asszony az ügye?
- Igen, tudod Park...soha sem gondoltam, hogy újra találkozok vele, de mit vártam...hiszen a sors kegyetlen tud néha lenni. ~ Park leült mellém és megfogta a kezemet.
- A múltat nem lehet elfelejteni, kitörölni. Úgy tenni, mintha nem lenne az életünk meghatározó része. Mert egyszer úgyis utolér minket. A múlt olyan, mint egy gennyedző seb, amit hiába fáslizunk be, az anyag alatt egyre csak rothad, bűzlik, váladékozik, mert nincs kitisztítva, s ezáltal megállíthatatlanul végigfertőzi az egész testet. S amikor végre észrevesszük a sebet, amely régóta ott volt, de megpróbáltuk egyre csak elfedni és tudomást sem venni róla, már késő. Addigra haldoklunk tőle. Megmérgezte a testünket és a lelkünket. Az életben mindennek ára van. Minden döntésnek, minden kimondott szónak, minden cselekedetnek. És minden összeadódik. Aztán egyszer, éppen akkor, amikor a legkevésbé számítunk rá, és azt hisszük, megúsztuk, eljön az elszámolás ideje. És akkor meg kell fizetnünk bűneinkért.
- Milyen igazad van, talán szembe kellene néznem már vele és akkor új életet kezdhetnék. Köszönöm, néha nagyon bölcs tudsz lenni és hát...sokat jelentett nekem ezek a szavak.
- Szóra sem érdemes és ha baj van..nyugodtan fordulj hozzám én segítek. ~ Bólintottam majd magara hagyott. Miért vagyok így leroskadva, ez nem én vagyok. Nem akarok ugyan olyan elveszett kis kölök lenni mint régen, új életet kezdtem. Nem fogok leragadni a múltnál, tovább kell lépnem. Felkeltem és odalépkedtem a szekrényemhez, elővettem egy nagyon régi dobozt amiben az emlékeim vannak. Odaballagtam a kandalló elé és letérdeltem vele szembe, óvatosan nyitottam ki a dobozt. Éppen egy levél volt fent a legtetején, még nagyon régen kaptam a születésnapomra édesanyámtól, de ez is fájó múlt. Megfogtam és beledobtam a tűzbe. Gyorsan elégettem mindent ami a múltamhoz kapcsolódik, de egy képet a legvégére hagytam.
Mért nem tudom elfogadni,hogy örökre vége,miért várom most is, hogy visszajöjjön? Mért álmodom mindig, hogy velem van újra? Miért kell naponta gondolnom a múltra? Miért fáj, ha látom, vagy miért fáj, ha nem? Miért van,hogy feledni nem tudom ma sem? Miért fáj, ha szavak nélkül, némán eltapos, hisz ez köztünk szinte már mindennapos. Miért érzem azt, hogy mégis jó lehet? Miért kell szeretnem, ha ő nem szeret?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése