Bomi Pov:
A szívem egyre nehezebb, fogalmam sincs mit kellene tennem. Egész életembe így éltem és akire számíthattam...elhagyott. Bármerre nézzek nem találok kiutat, hiába menekülök...nem tudok elfutni. Bárhová megyek ők megtalálnak. Még is mit tegyek az összetört szívemmel?
Hiszen minden szó, minden tárgy rá emlékeztet. Szóval hiába menekülök az álmok szigetére, hiszen még ott is ő áll előttem...miért kísért?
A tenger végtelen mint egy ember szíve, de a tenger valahol végett ér, míg az emberi szív addig ér míg meg nem hall. Bárcsak madár lennék és akkor elszállnék olyan mesze, hogy senki se találjon meg.
Néha magamat sem értem, miért gondolok mindig rá, felejtsd már el. Hülye, hülye.
Halk lépteket hallottam meg a hátam mögött, majd mikor hátrafordultam...ő állt előttem. Biztos megint hallucinálok, de olyan mintha élő lenne, de nem....biztos vagyok benne, hogy nem az. Egyenesen felém jött és megállt mellettem, a kezét zsebre vágta és némán figyelte a hullámzó tenger habjait. De én csak szótlanul vizsgáltam az arcát, miért érzem úgy, hogy nem hallucinálok?
- Haa...miért nézel így, talán szellemet láttál? ~ Mikor felém fordult akkor döbbentem rá, hogy igen is valós. Pontosan itt áll előttem az a személyt kire annyira vágytam. - Mondj már valamit...nem vagyok szellem.
- Te...te valós vagy. ~ Gúnyos mosolyt csalt az arcára és beletúrt a hajába.
- Igen az vagyok, itt állok előtedd hölgyem.
- Miért, miért vagy velem ilyen közönyös? ~ Újra a tengerre koncentrált, majd kifújta a levegőt ami a hideg miatt látszódót a levegőben.
- Nem vagyok közönyös, próbálok barátságos lenni. Hiszen a levélben is ezt írtam, legyünk barátok ha véletlen találkoznánk.
- De mi van ha....azt mondom szia? ~ Felém fordult, de a tekintetéből semmit sem tudtam kiolvasni.
- Akkor csak csendben haladj el mellettem....mire vársz, nem mész? ~ Nem értem, miért ilyen velem, mit ártottam neki? - Menj!
- Nem megyek...miért, miért hagytál egyedül?
- Egyedül, én? Nem hagytalak...csak már nem bírtam melletted maradni. Az életem melletted siralmas volt, csak szenvedtem, bujkáltam. Mi értelme van olyan kapcsolatnak amiben egy párnak bujkálnia kellett? Nekem vannak igényeim...nem szeretek futni, sem a szívemet követni.
- Azt hittem szeretsz...
- Szerettelek, de az már egy éve, azóta megnősültem. ~ Megnősült? Nem, nem az nem lehet...Sehun, hogy tehette ezt velem? - Gondolom már te is elfelejtettél engem, hiszen ott volt egy év rá, mellesleg hallottam, hogy férjhez mész.
- Hogy lehetsz ilyen? Hogy mondhatsz ilyet nekem, tudod te, hogy mennyire fáj? Egy év...tudod te, hogy egy évig mit csináltam?
- Nem érdekel...felejtsük el a múltat.
- Hogyan tudnék élni nélküled? Hiszen rólad szól az életem.
- Ne nevetes, soha sem szerettem ezeket a nyálas dolgokat. Egy tanács… vigyázz magadra. Egy kérés… ne változz meg. Egy kívánság…felejts el. Egy hazugság…szeretlek. És egy igazság…nem hiányzol az életemből. ~ Mikor elveszítesz valakit, rájössz, hogy mennyit is jelent neked valójában!
- Fáj az emlék, mégis öröm, álmaimban minden percem veled töltöttem. Nem tudlak és nem is foglak elfeledni, kár...hogy így kellett megtanulnom szeretni. ~ Sehun nem szólt, még csak annyit sem mondott viszlát, szótlanul elhaladt mellettem én pedig tétlenül néztem a távolodó alakját, közben a könnyem úttattörek. A szívem végleg darabokra hullott, minden magamba tartottam eddig, de most...a fájdalom felemészt. Olyan csend lett a szívembe, hogy csak a tenger moraját lehet hallani a távolba, mely olyan csalogató. A lábaim megindultak és mikor megéreztem a hideg víz érintését a lábamnál kirázott a hideg, és csak egyre tudtam gondolni, hogy a hideg víz is olyan mint a szívem. Egyre beljebb haladtam a jéghideg tengerbe...semmi meleg, csak könnyek mik százai gurulnak le az arcomon. Hirtelen a mély szippantott magával le a mélybe.
Sehun Pov.
Érzem, érzem ahogy engem néz. Légy erős Sehun, nem futamodhatsz meg, mert akkor megint csak fájdalmakon kell keresztül mennünk. Már egyszer sikerült elfelejtenem téged, akkor miért jelentél meg ennyi idő múlva? Miért kellett tönkre tenned a mindennapjaimat? Miért néztél rám olyan tekintettel? Hagynod kellett volna, hogy szépen elbúcsúzzak, de nem...a makacsságot ennél sokkal erősebb. De miért akarok visszafordulni, miért akarom látni az arcát?
Gyorsan megráztam a fejem, hiszen erősnek kell lennem. Nem, nem fordulhatsz hátra, de akkor miért fordulok meg?
Amilyen gyorsan megfordultam olyan gyorsan kezdtem el szaladni Bomi felé.
- Bomii, gyere ki a vízből. ~ Mikor közelebb értem hirtelen eltűnt a tenger zugában. Mit kellene tennem? Mit tegyek? Gyors belefutottam a vízbe, majd Bomi felé úsztam.
- Gyerünk Bomi nyisd ki a szemed. ~ Finomat ütni kezdtem az arcát, de mivel nem reagált nyomni kezdtem a mellkasát. - Gyerünk, gyerünk...Bomi...gye..rünk. ~ Az ajkaimat az ő ajkaira tapasztottam, majd hirtelen vizet köpött. - Hála...elment az eszed? Eszednél vagy, hogy teheted ezt?
- Sze..ret..lek. ~ Miért fáj így látnom, és miért fáj ezek a szavak?
- Miért, miért tetted ezt?
- Ha...nem lehetek veled, akkor...miért kellene élnem?
- Te és én nem vagyunk egyformák. Más világban élünk, mégis te tanítottad meg nekem, mi az igaz szerelem. Te mutattad meg, mit jelent törődni valakivel, és ettől én jobb ember lettem. Szeretném, ha ezt tudnád. Nincs bennem keserűség a történtek miatt. Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy ami köztünk volt, igazi volt, és örülök, hogy legalább egy kis időre együtt lehettünk. Talán egy pillanatra te is ezt érzed majd, visszamosolyogsz, és gyönyörűséggel őrzöd meg közös emlékeinket. ~ Bomi megragadta a kabátom és magához rántott és szorosan átölelt.
- Legalább...egy kicsit maradj még velem. Csak pár percet kérek és talán...eltudlak engedni. ~ Abban a pillanatban szerettem volna visszamenni az időben, és újra átélni minden együtt töltött pillanatot. Még egy titkos mosolyt, még egy közös nevetést. Még egy izzó csókot. Őt megtalálni olyan volt, mint olyasvalakit megtalálni, akiről nem is tudtam, hogy keresem. Túl későn jött az életbe, és most túl korán megy el.
Bomi Pov:
- Elment az eszed, hogy mehettél bele a vízbe? Aigoo...haa, mit tegyek veled? ~ Míg Eric velem kiabált addig csak én némán meredtem előre. Eric szavai nem jutottak el hozzám, csak rá tudtam gondolni, a fájdalom ami bennem ég...nem múlik. Képes voltam elengedni, de....a nélküle eltöltött ide számomra semmit sem jelent. Mintha elvesztettem volna a szívem, mintha üres lennék belül. Mintha mindent, ami bennem volt, ott hagytam volna nála. Elment, és magával vitt engem is, aki itt maradt, nem hasonlít hozzám. A térdemre hajtottam a fejem és hangosan felsírtam, éreztem mikor Eric ült le mellém, de a közelsége egyáltalán nem segített.
- Áááááhhh.... ~ Nagyon szerettem azt az embert. Ő volt az én szőke hercegem. A szél a szárnyaim alatt. Ő volt az ok, és az egyetlen ok, amiért fel akartam kelni reggelente. De most....halába vágyom.
Estefelé is némán meredtem előre, végre abbahagytam a sírást, de a szívem nem nyugodott meg. Az ételhez hozzá se nyúltam, ki sem mozdultam. Az ajtó nyitódására figyeltem fel és apa lépett be.
- Szedd össze magad, elment, elhagyott, térj észhez. Három nap múlva esküvő, te pedig egy másik férfi után vágyakozol, aki már nős? Mit mondanak az emberek ha megtudják, hogy öngyilkos akartál lenni? Ha?
- Nem érdekel...mert...én tudom miért tettem. ~ Nem néztem rá, nem érdekeltek a szavai, mert ő az aki miatt így élek.
- Tudod te, hogy az a gyerek miért szaladt el?
- Mi? ~ Ezekre a szavakra már felfigyeltem. De apa tekintette megrémisztett.
- Azért mert félt, félt a sorsától, félt, hogy ha melletted marad meg kell halni. Egy ilyen ember férfinek nevezi magát? ~ Felugrottam az ágyról és apa elé álltam, de már nem volt sehol fájdalom csak gyűlölet.
- Te voltál az igaz? Te küldted el...IGAZ?
- Hogy mered a hangodat felemelni előttem? Az apád vagyok....
- NEM, nem vagy az....nekem mindig is csak egy idegen voltál. Mikor mutattad ki, hogy szeretsz, mikor mondtál nekem szép szavakat? ~ Nem bírtam magamba tartani a haragom, minden szavamba benne volt a gyűlölet. - Te...számomra már rég halott vagy, többé...nem vagy az apám. ~ Apa keze hirtelen lendült, úgy hogy nem számítottam rá. A kezemet a fájó pontra raktam és meglepetted néztem vissza rá.
- Azt teszed amit mondok, ha kell...bezárlak. ~ Mikor magamra hagyott az ajtó felé szaladtam, de zárva volt.
- Apa, apa engedj ki, nem zárhatsz be. APAA. ~ Lecsúsztam a földre és felhúztam a térdem amire rátámasztottam a kezem. Közben a könnyem záporoztak. Annyira hiányzol Sehun.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése