Épp amikor kezdtem megszokni a tegnapot, hát nem eljött a mai nap?! Ez a nap, amelyik nevetés nélkül telik el, elvesztegetett idő. Néha nem tudom a múltat egyszerűen elengedni. Máskor pedig bármit megtennék, csak hogy elfeledjem végre. És néha valami újat tudok meg a múltról, ami mindent megváltoztat a jelenben.
Igen, mindig a múlt. Ott van az, ami fáj, és amin nem tud túljutni az ember.
Valójában nagyon boldog, elégedett ember vagyok, az összetört szívem ellenére is. Mert a szívem, az összetört, amennyire csak egy szív össze tud törni. A valóságban egy törött szív nem olyan borzalmas, mint a regényekben. Egy odvas fogra hasonlít... időnként fáj, és néha álmatlan éjszakákat okoz, de két rossz időszak között az ember élvezi az életet, az álmokat. Más szóval így élek én, én aki mindig a zenére áldozta fel az életét, én aki rengetek nőnek az álma vagyok, és én kinek a törött szíve már több helyen nyugszik. Nem lehetek minden nap olyan mint egy félig halott ember, hiszen én nem egy átlagos férfi vagyok. A hírnevem egyre nagyobb, egyre több rajongói táborom van, és egyre több műsorokba hívnak.
- El sem tudjuk hinni, hogy maga Oh Se Hun ül itt velünk. Milyen megtisztelő, hogy nekünk mondja el legelőször az életét. Üdvözlöm.
- Én is üdvözlöm, boldog vagyok, hogy itt lehetek, remekül érzem magam.
- Mért ennek a műsornak a meghívását fogadta el, biztos vagyok benne, hogy sokan szerették volna magát meghívni.
- Ez igaz, sok felkérésem volt eddig, de az új mini albumom miatt nem igazán érek rá, hogy miért ezt választottam..hmm, nem tudom. Sok unni és hyung járt már itt előttem, akik sokra vitték.
- Okéé, oké egy híresség aki felnéz az idősebbekre.
- Ez nálam alap, hiszen sokat tanultam tőlük, és még sokat tanulhatók is.
- Oké, első kérdés, hogy szeretted meg a zenét?
- Könnyű a válasz, régen a családom elvitt egy koncertre és megszerettem. Mellesleg már akkor jó hangom volt.
- Omo, omo...a dicsekvő embere. Oké, második kérdés...mikor volt az első csókod?
- Ohh...hát... ~ Miért ilyen nehéz visszagondolni a múltra, próbáltam menekülni, de bolond voltam, hiszen miden emlékem a múlthoz kötődik. - még fiatal koromba volt.
- Hány éves voltál akkor, biztos vagyok benne, hogy fiatal korodba is döglöttek érted a csajok.
- Igen, mondjuk így, sok lánynak tetszettem, de az első csókomat egy olyan lánynak adtam aki egyáltalán nem azok közé a lányokhoz tartozott, őt hidegen hagyta, hogy milyen helyes voltam, vagy hogy milyen sármom volt.
- Szóval az a lány..ő volt az első szerelmed?
- Igen, ő volt. Az első csókomat...az első szerelmemnek adtam.
- Omo...most biztos vagyok benne, hogy az a lány figyel téged, biztos meglepődőt, hogy a tévében lát téged. És mi van azzal a lánnyal?
- Ezt hogy érti?
- Gondolom szakítottatok? Vagy nem?
- Ohh....de, szakítottunk...de a többi magánügy.
- Értem, értem. Most van barátnőd?
- Barátnő...az nincs, viszont van egy lánya aki elnyerte a szívemet, de...nem lehetek vele.
- Ohh milyen romantikus, és miért? ~ Mivel nem válaszoltam, gyorsan feltett egy másik kérdést.
Mikor lemenet elköszöntem mindenkitől és Park lépett mellém.
- Jól vagy? ~ Nem válaszoltam helyette kivettem a kezéből a felém nyújtó vizet. - Okéé, nem kérdezlek. Menjünk.
- Park, menj haza, sokat dolgoztál, én még beugrok valahová.
- Már megint inni mész?
- Neeeem. ~ Beszálltam az autóba, majd intettem neki. Hová is menjek, hiszen minden hely tele van ilyenkor, nem akarom, hogy zaklassanak. Körbe-körbe autókáztam mikor éppen pirost kaptam. Gyors lefékeztem és megvártam míg zöldre nem vált a lámpa. Milyen kihalt minden, sehol egy autó...furcsa. Mennyi az idő?
- Ohh hajnali három? Mennyit kocsikáztam én? Ideje haza menni.
Mikor megérkeztem próbáltam lassan beosonni a szobámba, nem akarom felébreszteni So-Youngt. De hiába, ő mindig résen van.
- Oppa, hol voltál, tudod te, hogy mennyit aggódtam.
- Oké, oké...csak kocsikáztam, menj, menj feküdj le.
- Chh... ~ Mikor magamra hagyott felmentem a szobámba és gyorsan lezuhanyoztam. Szomjas vagyok, és éhes. Nagy ásítás mellett lépkedtem le a konyháig. Kivettem egy palack vizet, de valami furcsa zajt hallottam meg.
- Ohh mi volt ez? Hmm mindegy, lehet egy macska. ~ Visszatettem az üveget és megindultam fel a szobámba, de akkor újra meghallottam. A kezembe fogtam az esernyőmet és lassan megindultam a garázs felé. Résnyire nyitottam az ajtót, majd mikor senkit sem láttam teljesen kitártam.
- Nincs itt senki. ~ Ahogy megfordultam nagy fájdalmat éreztem meg a tarkómon, majd minden sötétbe burkolózott.
Mikor kinyitottam a szemeimet egy ismeretlen helyen ébredtem fel. Fogalmam sincs, hogy hogyan kerültem ide, de mikor megpróbáltam megmozdulni nem sikerült. Lenéztem és akkor vettem észre, hogy egy székhez vagyok kötözve.
- Ohh, hol vagyok? ~ Körbe pillantottam, de nem sokat tudtam kivenni belőle, mert sötét volt és csak egy kis tűz világította be a helyet, de ha jobban belegondolok akkor egy elhagyatott híd alatt lehetek. A távolban csörömpölést halottam meg, majd két fickót lépet a látókörömbe. Nem ismerem semelyiket, de az egyik nagyon ismerős volt, de nem tudtam hová tenni. A kisebbik megfogott egy széket és elém támasztotta, majd leült velem szembe. A szájában egy fogpiszka logót ki, és a jobb szeme alatt egy nagy vágás terült el. Biztos fájhatott.
- Felébredtél Csipkerózsika? Jó sokáig aludtál, már azt hittem, hogy nem kelsz fel soha.
- Kik maguk, és mit akarnak?
- Ohh mi semmit, mi csak elintéztük a munkánkat, innentől nem a mi dolgunk. ~ A távolban egy autó állt meg, a kocsiról ítélve biztos vagyok benne, hogy gazdag az illető. Mikor kiszállt egyből felismertem, valamiért sejtettem, hogy ő áll a dolog mögött. Elém lépet és lenéző tekintettel nézet le rám. A félelem egyre jobban kúszik fel a gerincemen, nincs hová meneküljek, ez a helyzet ugyan olyan mint akkoriba volt.
- Régen találkoztunk Sehun, de azt hittem, hogy soha többé nem látjuk egymást.
- Maga, maga...megölte a szüleimet.
- Igen, megöltem, de nem tehetek róla, te miattad haltak meg.
- NEM,...megölöm, megfogom ölni magát, ha kell...feláldozok mindent. Megfogattam magamnak, ha újra találkozunk megfogom ölni.
- Hahah, vicces kölök vagy, oké...hajrá. ~ a düh miatt egy vörös köd szállt a tudatomra, megindultam felé, de a szék miatt a földre rogytam. - Lám, lám...úgy látom így nem fog sikerülni, kötözzétek ki.
- De uram, akkor...
- NEM HALLOTTAD? ~ A magasabbik férfi megindult felém, hogy kikötözzön. Kiegyenesedtem és gyilkos pillantást dobtam felé. - Mire vársz, ölj meg, hiszen erre vártál.
- Maga.....gyilkos.
- Ne hízelegj, még a végén elpirulok. ~ Remegő lábbal, félelem teli vággyal, megindultam felé...a düh egyre jobban felemészt. Egy bot került a kezeim közé...futni kezdtem felé, de akkor hirtelen valaki hasba ütött. Hirtelen minden levegő kiszorult a tüdőmből és a földre kényszerített. De nem hagytam abba...összeszedtem magam és újra felé indultam, de akkor valaki elém állt és behúzott egyet.
- Chchch azt hittem többre vagy képes, de látom ennyire telik. Figyelmeztettelek, hogy ne kerülj még egyszer a szemem elé. De látom nem volt elég...ne akard, hogy téged is megöljelek.
- Maga...maga volt ügye? Maga rémisztett meg.
- Igen, én voltam a galambos és én voltam a táblás ügy mögött....és...a lányom ügybe is én voltam.~ Nem hiszek a fülemnek, képes volt a saját apja ilyet tenni vele?
- Maga...örült.
- Most már látod, hogy mire vagyok képes. Nem foglak megölni, hiszen híresség vagy. Sok öngyilkos fan lenne akkor.
- A saját lányát is képes volt ilyen állapotba tenni. Miért? Miért?
- Nem akarom, hogy ő is elhagyjon mint az anyja. Képes volt lelépni egy másik férfival, nem hagyom, hogy a lányom lelépjen veled.
- Ez már megszállottság.
- Igen az, de nem adom oda a lányomat neked. Egy olyan férfinak mint Eric még odaadom, hiszen ő olyan mint én, ő nem rabolja el a lányomat, de te....igen.
- Attól még, hogy velem van nem szakad el öntől, de ezek után ne csodálkodjon.
- Nem félek, hiszen mire a lányom felébred addigra te már nem leszel mellette, hagyd el a várost. Attól még hogy elmész lehetsz énekes, ígérem. ~ Felállt majd intett a többieknek, hogy leléphetnek. Majd mikor egyedül maradtam tétlenül ültem egy helyben. Mit tettem? Elkellet volna kerülnöm Bomit és akkor most nem lenne ilyen állapotban. Olyan hülye vagyok.
Mikor hazaértem So-Young futott ki elém, de mikor meglátott felkiáltott.
- Istenem, mi történt veled? ~ Az arcom felé nyúlt, de megfogtam a kezét.
- Pakolj ha velem szeretnél jönni...mert elutazok.
- Miért? ~ Elengedtem a kezét, majd felmentem a szobámba. Odaballagtam a gardróbhoz és megfogtam a ruháimat. - Mi ez az egész?
- NE CSINÁLJ ÚGY MINTHA NEM TUDNÁD!! ~ Láttam rajta, hogy meglepődőt. A sírás kerülgette, de nem figyelt rám csak lehajtotta a fejét.
- Sajnálom oppa.
- Oppa? Ezek után ne hívj így, te is benne voltál igazam van? ~ Nem szólt még csak rám se nézett. - Nagyon jól tudom.
- Sajnálom...kérlek bocsáss meg nekem, ígérem jóváteszem.
- Jóváteheted, gyere velem.
- Oké, veled megyek...hiszen sokkal többet érzek irántad mint hinnéd.
- Az érzéseidet még kifogom használni, hidd el. ~ Az élet tulajdonképpen elválások sora. De mégis az fáj a legjobban, hogy nem szánhattam egy percet a búcsúzásra. Bárcsak másképp alakult volna az együtt töltött időnk, de olyanok vagyunk, amilyenek, a sors pedig nem teljesíti minden kívánságunkat. Ég veled!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése