20.rész +1 fejezet.

Bomi Pov: 2 évvel ezelőtt.
Mikor mindent eldöntöttem könnyes szemekkel pakoltam össze a ruháim. Ha továbbra sem teszek semmit akkor csak egyre rosszabb lesz az életem, nem akarok menekülni állandóan. Sehun-nal szeretnék élni egy távoli helyen ahol semmi gondunk sincs. Mikor mindent elmondott, hogy mit tett vele az apám legszívesebben leugrottam volna egy szikláról, hiszen minden én miattam volt. Most el kell hagynom, de vissza fogok jönni. Ha addigra egy másik lány karjaiba talál örömöt nem fog érdekelni, lehet, hogy a szívem összetörik, de ha ő boldog akkor nem számít semmi. Nem tudom mikor térek vissza hozzá, lehet, hogy egy hét vagy pár hónap, de az is lehet, hogy egy év. Tudom, hogy lehet, hogy örökké, de én akkor is visszatérek hozzá. A távolban fogom figyelni. Mert nekem az is elég lesz ezekben a nehéz percekben.
Nagy léptekkel haladtam végig a kis búvóhelyünkön. Jól megnéztem minden egyes részleget, hogy semmit se felejtsek el. Érzem ahogy a könnyem harcolnak a szívemmel, de most erősnek kell lennem.
Egy autó állt le a ház elé, jól tudom, hogy ki az és mit akar. De nem menekülök...mert itt az idő, hogy mindenre fény derüljön.
Az autóba a percek némán teltek el, nincs mit mondjak neki...messze áll tőlem, hogy apának nevezzem ezek után. A telefon rezgése törte meg a nagy csendet a kocsiba. Előhalásztam és a kijelzőn Sehun képe jelent meg.Tudtam és vártam is erre a hívásra.
- Bomi hol vagy? ~ Már most hiányzik ez a férfias, szerethető hang. De utoljára belevéssem a tudatomba, hogy ne felejtsem el.
- Sajnálom Sehun, annyira szeretlek, de amit apám tett veled nem tudom megbocsátani, minden az én hibám.
- Ne mondj ilyeneket, egyáltalán nem a te hibád, az istenért végre eldobtam mindent, te pedig képes vagy eldobni?
- Nem doblak el, csak várd ki míg mindent helyrehozok, azt akarom, hogy apa bűnhődjön a bűneiért. Nem tudok így békésen aludni, hiszen attól félünk, hogy véletlen megtalál és mindennek vége. Nem akarom, hogy miattam újra bajod essen.
- Ne mondj ilyeneket, hol vagy hmm? Együtt megoldunk mindent.
- Ezt egyedül kell megoldanom, ő az én apám....sajnálom Sehun, várj meg ígérem sietek, szeretlek. ~ Gyors kinyomtam a telefont és kiszedtem az aksiját, félek, hogy újra felhívna, mert azt már nem bírnám ki.
- Mit akarsz tudni lányom? Mit tettem én? ~ Lenéző tekintettem fel az előttem ülőre, de nem szóltam csak visszafordultam az ablak felé.

Eltelt egy hét, addig úgy viselkedtem mint egy jó kislány, de belül tomboltam. Itt az ideje mindent leleplezni.
Apám ajtajánál időztem egy kicsit, majd hangos kopogással jeleztem, hogy itt vagyok. Mikor kiszólt a kezembe vettem a kis felvevő mikrofont és benyomtam a bekapcsolás gombot.
A kezem a jéghideg kilincsre vándorolt és lassan kinyitottam az ajtót. Apám a kandalló mellett ült és jobb oldalon a kutyáját simogatta. A szobát csak a pattogó tűz hangja árasztotta el.
- Ideje beszélgetnünk apa. ~ Bólintott és megálltam mellette. - Tudom...tudom mit tettél...mindent elmondott Sehun.
- Hmm nem tettem semmi rosszat.
- Ez nekem nem rossz, hiszen megölted a szüleit....és még meg is vereted. Hogy....hogy volt hozzá bátorságod? Megértem, hogy engem beakartál zárni mert a lányod vagyok, de hogy így bánj egy emberrel...nem tudom felfogni.
- Még is mit tehettem volna? Nem akart téged békén hagyni, ezért nekem kellett tennem valamit. De az a mitugrász újra felbukkant.
- ELÉG APA...nem is, nem vagy az apám... ~ Mikor felfogta mit is mondtam felállt és elém sétált.
- Hogy mondhatsz ilyen?? Az apád vagyok....
- Nem....egy apának támogatnia kellene a lányát, szeretnie...megadni neki mindent amit szeretne, de te....ennek az ellenkezőjét adtad nekem.
- Miért? Miért? Hiszen megadtam neked mindent, luxus lakosztályod volt, a legmárkásabb ruhák és kocsik.
- DE NEKEM NEM KELL. APA...nem attól leszel szerethető apa, hogy minden drága kütyüket veszel, hanem attól, hogy mindig kiállsz mellettem, támogatsz és azt mondod, hogy szeretsz. Mert tudod....a szeretetet nem lehet megvásárolni.  De minden beléd vettet hitem...romba dőlt. Ha azt akarod, hogy egy kicsit....egy kicsit szeresselek, akkor most....fizetsz a bűneidért. ~ Ahogy kimondtam a szavakat a rendőrség szirénája törte meg ezt a havas éjszakát. Apa kikerekedő szemekkel mért végig.
- Te...kihívtad a rendőrséget..? Rám?
- Igen apa, magad se tudod, hogy milyen nagy dolgot tettél... ~ Két férfi lépet be az ajtón és lefogták apámat, soha sem gondoltam volna, hogy egyszer ezt kell megélnem, hiszen nem minden nap történik ilyen, hogy a saját lánya küldi az apját a sittre.
- Lányom....lányom....kérlek....kérlek...engedjenek el, nincs bizonyíték. ~ Felmutattam a felvevő készüléket és mindet lejátszottam. - HOGY, HOGY TEHETED EZT VELEM???  A saját apáddal??? ~ Miért sírok, miért fáj így látnom?? Nagyon jól tudtam, hogy rajta kívül senkim sincs.

A napok, hetek, hónapok gyorsan mentek. Apa az idő alatt mindent bevallót és egy kicsit megenyhült...de mondhatjuk úgy is, hogy a nagy hirtelen jött  sokk miatt az agya kis része megbénult. Minden héten kétszer meglátogatóm, de nem mindig ismer meg, fáj így látnom. De a sors ezt adta neki a bűnei miatt. Megígértem neki, hogy a vállalatot rendbe hozom. A két évemet erre fogom szentelni.
És majd mikor megint a csúcsokon jár akkor egy olyan személynek adom át aki megérdemli és az a személy Eric lesz.

Két év múlva
Gyors léptekkel szaladtam a nagy épületek között. Istenem, istenem lekésem a gépem. Mikor odaértem kiáltottam, hogy várjanak meg. A kisasszony elmosolyogta magát és átnyújtottam a jegyem.
Gyorsa leültem a helyemre és kifújtam magam, istenem majdnem lekéstem. Az út több mint tíz órás volt még repülővel is, mi lett volna ha tényleg lekésem?? Belese tudok gondolni. Az út közben természetesen elaludtam és egy hölgy ébresztette fel, hogy a gép leszállt. Megköszöntem majd leszálltam és kerestem egy taxit. Útközben egy üzenetet küldtem egy személynek. Az idő alatt Amerikában éltem, sok dolgom volt kint és hát ezért sietem annyira, féltem, hogy lekésném és akkor nem tudtam volna megszökni a sok munkám elől.
Mikor kiszálltam a régi iskolám előtt körbenéztem és mosolyt csaltam az arcomra, milyen régen is volt.
A bejárat felé indultam meg, de akkor egy személy futott elém és mikor felismertem kieset a kezemből a táskám. Végre együtt lehetünk szerelmem.

19.rész Végre együtt!! The End.

Sehun Pov:
Hirtelen minden értelmét nyerte, az hogy Bomi újra mellettem van semmi sem számít, képes lennék feladni bármit az életembe és többé nem futamodok meg.
Mióta elszöktünk eltelt két nap...ma van karácsony és végre mellette tölthetem el ezt a szép napot. Soha sem gondoltam, hogy végre együtt leszünk, nem érdekel, hogy kik akarnak szétválasztani minket, mert együtt vagyunk. Bomi sebe még nem forrtak be, de azt mondta, hogy ezekhez a sebeihez képes a szíve az ami nehezen fog beforrni. Hiszen mindent elmondtam az édesapjáról, elmondtam, hogy nyolc évvel ezelőtt mit tett a szüleimmel, és hogy miért hagytam el egy évvel ezelőtt. Bomi nem válaszolt, nem ejtett egyetlen egy könnycseppet sem, de nagyon jól tudom, hogy mit érez legbelül, mert két napja kerül. Hozzám se szól csak ül egy helyben egymaga. Visszaköltöztünk Szöulba mert féltem, hogy ott esetleg megtalálnak.
Mikor megérkeztem ugyan olyan csend fogatta a házat mint eddig. Letettem a szatyrokat az asztalra és lassan benyitottam a szobába, de Bomi nem volt bent. Gyorsan kiszaladtam az udvarra, de hiába nem találom sehol. Bomi, hol vagy? Gyorsan előkotorásztam a telefonomat és hívni kezdtem.
- Bomi hol vagy?
- Sajnálom Sehun, annyira szeretlek, de amit apám tett veled nem tudom megbocsátani, minden az én hibám. 
- Ne mondj ilyeneket, egyáltalán nem a te hibád, az istenért végre eldobtam mindent, te pedig képes vagy eldobni?
- Nem doblak el, csak várd ki míg mindent helyrehozok, azt akarom, hogy apa bűnhődjön a bűneiért. Nem tudok így békésen aludni, hiszen attól félünk, hogy véletlen megtalál és mindennek vége. Nem akarom, hogy miattam újra bajod essen.
- Ne mondj ilyeneket, hol vagy hmm? Együtt megoldunk mindent.
- Ezt egyedül kell megoldanom, ő az én apám....sajnálom Sehun, várj meg ígérem sietek, szeretlek. ~ Mikor a vonal megszakadt a szívemmel együtt szakadt szét. Azt hittem most már boldogok leszünk, de tévedtem. Miért akkor fogynak el a szavak, amikor leginkább kellenének? Miért akkor tűnsz el egyből, amikor igazán szeretnélek?

Gyorsan telnek a napok, már a karácsony is elmúlott, de megint egyedül töltöttem...olyan szánalmas vagyok. Mikor, mikor tér vissza hozzám? Mikor lehetünk végre együtt?
A várakozásba még a végén belehalok, azt hittem, hogy boldogok leszünk, de tévedtem.
Az idő során újra énekelni kezdtem, így hát a napok, a hónapok gyorsan elszaladtak.
Az idő csak úgy pörgött, próbáltam lassítani, de nem ment. Így hát eltelt két év, de azóta Bomiról semmi hír. Park végre férjhez ment és méghozzá nem semmi pasihoz, mert ő maga volt az én főnököm, soha sem gondoltam volna, hogy ők ketten ilyen jóba vannak, de vannak meglepetések. So-Young végre feladott a szerelmemmel és tovább lépet, minden bűnét megbánt és sikerült olyan barátra lelnie aki megbecsüli és szereti a múltja ellenére is. Bomi édesapja börtönbe került és az idő alatt megbolondult, egy kicsit sajnálom, de fogalmam sincs miért, hiszen tönkre tett, de mikor meglátogattam olyan kedves mosolyt küldött felém, hogy a szívem és megszakadt.
Mindenki boldog csak én nem, de kívülről ezt persze nem mutatom ki.
Én várok rád, hogyha várni kell, mert érzem, hogy jössz, újra itt leszel, és többé nem engedlek el.
Minden nap ezt az egy mondatott leírtam egy kis lapra és felakasztottam az ágyam fölé, szinte már ki sem látszik a fal, de ezzel az egy mondattal értelmet nyer minden.
Ahogy az ágyon fekszem előre meredve a telefonom csörrent meg a zsebembe. Lassan kiveszem, de egy ismeretlen számot jelzett ki.
- Hmm ki vagy? ~ Mikor megnyitottam az üzenetet gyors lendülettel ültem fel az ágyon.
Annyeong!! Emlékszem még rám kedvesem? Mert én igen, emlékszem a forró csókunkra és ölelésünkre. Ebben a két évben csak rád tudtam gondolni és így voltam végig erőm. Az a gondolat, hogy vársz rám erőt adott a szívemnek és igen, sikerült...újra együtt lehetünk, de mond. Szeretsz még? Ha igen, tudod hol találsz, de ha nem megértem, sajnálom az elpocsékolt éveket. Szeretlek Sehun!!! <3
- Még hogy szeretlek-e? Hiszen erre az időre vártam már két éve. ~ Gyorsa összekaptam magam és futni kezdtem arra a helyre ahol minden elkezdődőt.
Ahogy az iskolához értem ott várt ő is...engem nézett, csak is engem, a mosolya csak is nekem szólt, és a tekintete csak is engem néz.

Némán álltunk egymás előtt, nem szólt és én sem szóltam. Csak mosolyogva teli könnyel figyeltük egymást. Mikor Bomi elindult felém, nem tudtam türtőztetni magam, a lábaim maguktól megindultak felé és a karjaimba zártam. Olyan szorosan fogtam, hogy attól féltem újra elhagy.
- Soha, soha többé ne hagyj el.
- Megnyugodhatsz szerelmem, soha többé nem hagylak el, mától...örökké együtt leszünk. ~ Bomi ajkai az én ajkaimat súrolta, de most nincs itt az ideje a kényeztetésnek, így hát mohón falni kezdtem az puha ajkait. Végre, végre együtt, csak vele.
Kéz a kézben indultunk vissza, majd mikor az ajtó kattant a hátunk mögött egymás karjaiba zuhantunk.
Végre megtörtént az amire oly régóta vártam. Végre egymásé lettünk. Mikor a kéj elragadott Bomi szorosan zárta magát a karjaimba.
- Sehun, mennyi gyereket szeretnél? Mert én csak egy fiúra és lányra gondoltam.
- Csak kettőre? Hmm én olyan tízre.
- Miii? Aigoo nem csalódtam benned.
- Bomi, leszel...a feleségem? Tudom, hogy nem ez a legalkalmasabb.... ~ Nem tudtam befejezni a mondani valómat, mert Bomi csókja félbe szakított.
- Még szép. ~ Szerelmes vagyok, és ez mindenem, akár helyes, akár nem, és neki én vagyok minden. Szeretem. Egyek vagyunk, nem lehet mit tenni, semmit sem tehetek, csak ölelni őt örökké. Vele akarok lenni ma, holnap és egész életemben. Amikor a szerelem ilyen erős, ott nincs helyes vagy helytelen. A szerelem egész életedre szól.

The End 

Remélem tetszett, és nem okoztam csalódást. Köszönöm azoknak akik végig követték. És remélem tanulságos volt az a történet, hiszen a szerelem örökké tarthat ha megtaláltad az igazit, már pedig mindenki éltébe betoppan majd egy idegen. Szeretlek titeket és remélem a többi történetem is tetszeni fog!!!! :D

18.rész Menekülés

Sehun Pov:
- Sehun, Sehun mi a baj? ~ Gyors lerázás után beszaladtam a szobámba és becsaptam magam mögött az ajtót, rázártam a kulcsot, hogy véletlen se tudjon bárki benyitni. Most csak egyedül szeretnék lenni, soha sem gondoltam volna, hogy ha újra látom őt akkor ilyen állapotba kerülök. Azt hittem erős vagyok, de tévedtem...a szerelem ennél sokkal erősebb. Évekig harcoltam a saját szívem ellen, mert féltem a bánattól, a csalódástól és a szenvedéstől. Mindig tudtam, hogy az igazi szerelem mindezek fölött áll és hogy még meghalni is jobb, mint szerelem nélkül élni. Ha csupa szenvedés és csalódás és magány az ára, akkor is megéri szerelmesnek lenni. Soha nem lesz az enyém, és ezért mindig az enyém lesz. Ő voltál a remény magányos napjaimban, a kín a kétség óráiban és a hittel teli pillanataimban. Mert tudtam, hogy egyszer eljön a Másik Felem. Csak azért léteztem tovább, mert biztos voltam a létezésében. Ahogy a telefon halk rezgésére figyeltem fel minden gondolatom elszállt. Kihúztam a zsebemből és megnéztem az üzenetemet ami So-Young-tól jött.
Nem baj, ha fáj. Fájjon csak. Szakadjon ki a szíved, érezd, ahogy darabokra tépik, de ne merülj el benne. Tudd, hogy mikor kell nemet mondani az önmarcangolásnak és felállni: tovább menni, mert mások várnak. Szükségük van rád, és nem állhatsz meg. Érezned kell, ha fáj, át kell élned, de tudnod kell, hogy hol van a határ. Hogy mikor kell felállnod és magasról tenned a körülményekre. Menj és higgy, mert akinek hite van, mindene van. Rakd mellé a szíved, higgy magadban, és ha ezt mások is megteszik érted, mert szeretnek, nem lesz lehetetlen. 
Milyen igaza van, miért menekülök el a végzetem elől, hiszen Bomit szánta nekem a sors. Akkor miért futok előle, ha annyira szeretjük egymást akkor semmi sem állhatna közénk. De akkor egy év alatt miért nem kereset fel? Összeszedtem a bátorságom és kiléptem a szobámból, ideje eldobni a beszari Sehunt.
- Végre...kijöttél. ~ Megragadtam So-Young-ot és szorosan átöleltem.
- Köszönöm, sokat segítettek a szavaid. ~ Válaszképpen megveregette a hátam és eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Ideje lenne férfiként viselkedned, ha annyira szereted akkor tegyél is érte valamit, ne fuss el. Biztos vagyok benne, hogy ti ketten erősek lesztek együtt és akkor mindenkit lealáztok. Még Bomi édesapját is, de....
- Mi az? Mi bizonytalanított el?
- Miért, az egy év alatt miért bántál velem ilyen jól? Hiszen rosszat tettem ellened...de az egy év alatt még csak fel sem hoztad.
- Emlékszel, hogy azt mondtam neked, hogy kifogom használni az érzéseidet? Nah hát az volt a bosszú, magam mellett tartottalak, hogy ne legyek egyedül, szóval kihasználtalak, de az idő alatt jó barátom lettél.
- Értem, de tudod az érzéseim még mindig erősek irántad.
- Tudom, de...remélem egy sokkal jobb férfival találkozok és boldogan fogtok együtt élni. Sajnálom, de az én életembe...
- Tudom, a te életedben mindig is csak egy nő létezett, Bomi.
- Igen, fogalmam sincs miért szeretem ennyire, de a szerelmem már nyolc éve tart, és elegem van a menekülésből, vele akarok végleg lenni.
- Menj, szerezd meg. Fighting. ~ Átöleltem így kifejezve mennyire hálás vagyok neki, hisz az idő alatt ő és Park volt aki segített átvészelni ezt a rossz idő szakot. Futni kezdem egyenesen Bomi házáig, majd mikor megérkeztem próbáltam levegőhöz jutni.

Bomi Pov:

Be vagyok zárva mint egy állat, nem tehetem ki a lábam az esküvőig. Olyan vagyok mint egy roncs, hiába küszködök nem megyek vele semmire. Megpróbáltam mindent, de hiába. Ez az én sorsom, bárcsak meghalnék, bárcsak ne születtem volna meg. Újabb könny amitől már nem lepődök meg. Mikor a tükör felé pillantottam egy ötlet ugrott be. Miért ne tehetném meg, mi lehet belőle a baj? Gyenge lábamra állok és elcsoszogok a tükörig. Mikor meglátom magam egyáltalán nem voltam meglepődve a látványtól.
- Ha szánalmas vagy Bomi, szánalmas. ~ Megfogtam a tükör élét és a magasba emeltem majd ledobtam a földre. A tükör több száz darabokra tőrt...olyan mint a szívem. Lehajoltam egy üveg darabért és besétáltam a fürdőbe. Megnyitottam a zuhanyt és mindenestül beálltam alá. Éreztem ahogy a meleg víz átüt a ruhán keresztül a bőrömig. A kezembe lévő tükör darabot nézegettem pár percig, addigra már csurom vizes voltam. Soha sem gondoltam volna, hogy ilyenhez fogok folyamodni, én ki egész életében sikeres volt. A tükör fájdalmas heget hagyott a csuklómon, de mit számít a fájdalom? A vér pirosra festette a vizet ami lefolyik a lefolyón. Könnyes a szemem, remeg az ajkam...Nem fájdalmat okozni, szeretni akartam... Bocsáss meg nekem szépen kérlek... Meghalni érted nem nagy szám az életemben.

Sehun Pov:
Kiáltottam amilyen hangosan csak tudtam, de olyan mintha a falnak beszéltem volna. Sehol senki pedig nagyon jól tudom, hogy hallanak.
- Bomiiiiii, tudom, hogy bent vagy, gyere kiii. ~ Az ajtó hirtelen kinyitódott és Eric futott felém. Megragadta a kezem és maga után húzott be a házba. Mindenki ott volt még Bomi apja is, de nem szólt csak némán figyelt.
- Segítened kell Sehun, csak te tudsz.
- Mi a baj?
- Bomi összetörte a tükröt és bezárkózott a fürdőbe, szerinted mit csinált? ~ Szinte feltéptem az Bomi szobájának az ajtaját. A fürdő felé indultam meg, de az ajtó zárva volt.
- Bomii...én vagyok az, Sehun. Nyisd ki, oké. Minden rendben lesz, nyisd ki. ~ Az ajtó halkan kattant egyet majd Bomi meggyötört arca jelent meg. Istenem rá se ismerek, csurom víz és a keze...gyorsan megfogtam, de kirántotta a kezemből.
- Menj el...MENJ EL. ~ Kiáltani kezdet és újra megpróbált bezárkózni, de nem hagytam. - Engedj el.
- Eszednél vagy? Megörültél? Nyugodj már le. ~ Egy hirtelen lendülettel az ölembe taszítottam és szorosan magamhoz vontam, próbált szabadulni, de nem hagytam. - Ssh, nyugodj meg, már itt vagyok.
- Idióta....idióta... ~ A kezével ütögetni kezdte a mellkasom, de nem érdekelt, adjon ki magából minden fájdalmat.
- Sajnálom, annyira sajnálom. Sajnálom, ha nem voltam kéznél, ha szükség lett volna rám. Már megbántam, de hidd el, tényleg nem minden az én hibám. Ugyanúgy emberből vagyok, én is elrontok dolgokat, de megpróbálom, megpróbálok nem elfutni.
- Sehun.... ~ Szorosan körbezárt azokkal a karokkal, olyan vékonyak, tehetetlenek és ma miattam megsérültek.

Tenyerembe simult az arca, míg kettőnkre borult az éj leple, meghaltam abban az érintésben és csókod keltett életre. Nem akartam, hogy vége legyen ennek a csóknak, életem végéig itt akarok maradni a karjaiban, az életében, a világában. Most már úgy tekintettem rá, mint az oxigénre. Szükségem volt rá, mint a vízre... a levegőre... a földre... a tűzre... Ő keltett életre, és ő éltetett. A csókunkat Eric szakította felébe, de csak halkan becsukta maga mögött az ajtót.
- Menjetek, itt nem vagytok biztonságba...Bomi apja akart bejönni, de azt mondtam majd én rendet csinálok. Gyerünk már...MENJETEK.
- Köszönöm Eric. ~ Megfogtam Bomi kezét és kimásztunk az ablakon, de akkor kiabálásokra kaptuk fel a fejünket.
- Kapjátok el őket. ~ Mikor földet értünk szaladni kezdtünk, de többen is követtek. Kéz a kézben szeltük át a nagy utcákat, mikor sikerült lehagynunk őket mind ketten megálltunk kifújni magunkat, de mikor egymásra néztünk együtt nevettünk fel.

17.rész Viszlát.

Bomi Pov:

A szívem egyre nehezebb, fogalmam sincs mit kellene tennem. Egész életembe így éltem és akire számíthattam...elhagyott. Bármerre nézzek nem találok kiutat, hiába menekülök...nem tudok elfutni. Bárhová megyek ők megtalálnak. Még is mit tegyek az összetört szívemmel?
Hiszen minden szó, minden tárgy rá emlékeztet. Szóval hiába menekülök az álmok szigetére, hiszen még ott is ő áll előttem...miért kísért?
A tenger végtelen mint egy ember szíve, de a tenger valahol végett ér, míg az emberi szív addig ér míg meg nem hall. Bárcsak madár lennék és akkor elszállnék olyan mesze, hogy senki se találjon meg.
Néha magamat sem értem, miért gondolok mindig rá, felejtsd már el. Hülye, hülye.
Halk lépteket hallottam meg a hátam mögött, majd mikor hátrafordultam...ő állt előttem. Biztos megint hallucinálok, de olyan mintha élő lenne, de nem....biztos vagyok benne, hogy nem az. Egyenesen felém jött és megállt mellettem, a kezét zsebre vágta és némán figyelte a hullámzó tenger habjait. De én csak szótlanul vizsgáltam az arcát, miért érzem úgy, hogy nem hallucinálok?
- Haa...miért nézel így, talán szellemet láttál? ~ Mikor felém fordult akkor döbbentem rá, hogy igen is valós. Pontosan itt áll előttem az a személyt kire annyira vágytam. - Mondj már valamit...nem vagyok szellem.
- Te...te valós vagy. ~ Gúnyos mosolyt csalt az arcára és beletúrt a hajába.
- Igen az vagyok, itt állok előtedd hölgyem.
- Miért, miért vagy velem ilyen közönyös? ~ Újra a tengerre koncentrált, majd kifújta a levegőt ami a hideg miatt látszódót a levegőben.
- Nem vagyok közönyös, próbálok barátságos lenni. Hiszen a levélben is ezt írtam, legyünk barátok ha véletlen találkoznánk.
- De mi van ha....azt mondom szia? ~ Felém fordult, de a tekintetéből semmit sem tudtam kiolvasni.
- Akkor csak csendben haladj el mellettem....mire vársz, nem mész? ~ Nem értem, miért ilyen velem, mit ártottam neki? - Menj!
- Nem megyek...miért, miért hagytál egyedül?
- Egyedül, én? Nem hagytalak...csak már nem bírtam melletted maradni. Az életem melletted siralmas volt, csak szenvedtem, bujkáltam. Mi értelme van olyan kapcsolatnak amiben egy párnak bujkálnia kellett? Nekem vannak igényeim...nem szeretek futni, sem a szívemet követni.
- Azt hittem szeretsz...
- Szerettelek, de az már egy éve, azóta megnősültem. ~ Megnősült? Nem, nem az nem lehet...Sehun, hogy tehette ezt velem? - Gondolom már te is elfelejtettél engem, hiszen ott volt egy év rá, mellesleg hallottam, hogy férjhez mész.
- Hogy lehetsz ilyen? Hogy mondhatsz ilyet nekem, tudod te, hogy mennyire fáj? Egy év...tudod te, hogy egy évig mit csináltam?
- Nem érdekel...felejtsük el a múltat.
- Hogyan tudnék élni nélküled? Hiszen rólad szól az életem.
- Ne nevetes, soha sem szerettem ezeket a nyálas dolgokat. Egy tanács… vigyázz magadra. Egy kérés… ne változz meg. Egy kívánság…felejts el. Egy hazugság…szeretlek. És egy igazság…nem hiányzol az életemből. ~ Mikor elveszítesz valakit, rájössz, hogy mennyit is jelent neked valójában!
- Fáj az emlék, mégis öröm, álmaimban minden percem veled töltöttem. Nem tudlak és nem is foglak elfeledni, kár...hogy így kellett megtanulnom szeretni. ~ Sehun nem szólt, még csak annyit sem mondott viszlát, szótlanul elhaladt mellettem én pedig tétlenül néztem a távolodó alakját, közben a könnyem úttattörek. A szívem végleg darabokra hullott, minden magamba tartottam eddig, de most...a fájdalom felemészt. Olyan csend lett a szívembe, hogy csak a tenger moraját lehet hallani a távolba, mely olyan csalogató. A lábaim megindultak és mikor megéreztem a hideg víz érintését a lábamnál kirázott a hideg, és csak egyre tudtam gondolni, hogy a hideg víz is olyan mint a szívem. Egyre beljebb haladtam a jéghideg tengerbe...semmi meleg, csak könnyek mik százai gurulnak le az arcomon. Hirtelen a mély szippantott magával le a mélybe.

Sehun Pov.
Érzem, érzem ahogy engem néz. Légy erős Sehun, nem futamodhatsz meg, mert akkor megint csak fájdalmakon kell keresztül mennünk. Már egyszer sikerült elfelejtenem téged, akkor miért jelentél meg ennyi idő múlva? Miért kellett tönkre tenned a mindennapjaimat? Miért néztél rám olyan tekintettel? Hagynod kellett volna, hogy szépen elbúcsúzzak, de nem...a makacsságot ennél sokkal erősebb. De miért akarok visszafordulni, miért akarom látni az arcát?
Gyorsan megráztam a fejem, hiszen erősnek kell lennem. Nem, nem fordulhatsz hátra, de akkor miért fordulok meg?
Amilyen gyorsan megfordultam olyan gyorsan kezdtem el szaladni Bomi felé.
- Bomii, gyere ki a vízből. ~ Mikor közelebb értem hirtelen eltűnt a tenger zugában. Mit kellene tennem? Mit tegyek? Gyors belefutottam a vízbe, majd Bomi felé úsztam.

Mikor odaértem mellé, megragadtam és húzni kezdtem, de ellökte a kezemet. Még pár percig így maradtunk a vízben, egymást néztük, és egymást érintettük. De akkor Bomi becsukta a szemeit és zuhanni kezdet. Megragadtam és kivittem a partra.
- Gyerünk Bomi nyisd ki a szemed. ~ Finomat ütni kezdtem az arcát, de mivel nem reagált nyomni kezdtem a mellkasát. - Gyerünk, gyerünk...Bomi...gye..rünk. ~ Az ajkaimat az ő ajkaira tapasztottam, majd hirtelen vizet köpött. - Hála...elment az eszed? Eszednél vagy, hogy teheted ezt?
- Sze..ret..lek. ~ Miért fáj így látnom, és miért fáj ezek a szavak?
- Miért, miért tetted ezt?
- Ha...nem lehetek veled, akkor...miért kellene élnem?
- Te és én nem vagyunk egyformák. Más világban élünk, mégis te tanítottad meg nekem, mi az igaz szerelem. Te mutattad meg, mit jelent törődni valakivel, és ettől én jobb ember lettem. Szeretném, ha ezt tudnád. Nincs bennem keserűség a történtek miatt. Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy ami köztünk volt, igazi volt, és örülök, hogy legalább egy kis időre együtt lehettünk. Talán egy pillanatra te is ezt érzed majd, visszamosolyogsz, és gyönyörűséggel őrzöd meg közös emlékeinket. ~ Bomi megragadta a kabátom és magához rántott és szorosan átölelt.
- Legalább...egy kicsit maradj még velem. Csak pár percet kérek és talán...eltudlak engedni. ~ Abban a pillanatban szerettem volna visszamenni az időben, és újra átélni minden együtt töltött pillanatot. Még egy titkos mosolyt, még egy közös nevetést. Még egy izzó csókot. Őt megtalálni olyan volt, mint olyasvalakit megtalálni, akiről nem is tudtam, hogy keresem. Túl későn jött az életbe, és most túl korán megy el.

Bomi Pov:
- Elment az eszed, hogy mehettél bele a vízbe? Aigoo...haa, mit tegyek veled? ~ Míg Eric velem kiabált addig csak én némán meredtem előre. Eric szavai nem jutottak el hozzám, csak rá tudtam gondolni, a fájdalom ami bennem ég...nem múlik. Képes voltam elengedni, de....a nélküle eltöltött ide számomra semmit sem jelent. Mintha elvesztettem volna a szívem, mintha üres lennék belül. Mintha mindent, ami bennem volt, ott hagytam volna nála. Elment, és magával vitt engem is, aki itt maradt, nem hasonlít hozzám. A térdemre hajtottam a fejem és hangosan felsírtam, éreztem mikor Eric ült le mellém, de a közelsége egyáltalán nem segített.
- Áááááhhh.... ~ Nagyon szerettem azt az embert. Ő volt az én szőke hercegem. A szél a szárnyaim alatt. Ő volt az ok, és az egyetlen ok, amiért fel akartam kelni reggelente. De most....halába vágyom.
Estefelé is némán meredtem előre, végre abbahagytam a sírást, de a szívem nem nyugodott meg. Az ételhez hozzá se nyúltam, ki sem mozdultam. Az ajtó nyitódására figyeltem fel és apa lépett be.
- Szedd össze magad, elment, elhagyott, térj észhez. Három nap múlva esküvő, te pedig egy másik férfi után vágyakozol, aki már nős? Mit mondanak az emberek ha megtudják, hogy öngyilkos akartál lenni? Ha?
- Nem érdekel...mert...én tudom miért tettem. ~ Nem néztem rá, nem érdekeltek a szavai, mert ő az aki miatt így élek.
- Tudod te, hogy az a gyerek miért szaladt el?
- Mi? ~ Ezekre a szavakra már felfigyeltem. De apa tekintette megrémisztett.
- Azért mert félt, félt a sorsától, félt, hogy ha melletted marad meg kell halni. Egy ilyen ember férfinek nevezi magát? ~ Felugrottam az ágyról és apa elé álltam, de már nem volt sehol fájdalom csak gyűlölet.
- Te voltál az igaz? Te küldted el...IGAZ?
- Hogy mered a hangodat felemelni előttem? Az apád vagyok....
- NEM, nem vagy az....nekem mindig is csak egy idegen voltál. Mikor mutattad ki, hogy szeretsz, mikor mondtál nekem szép szavakat? ~ Nem bírtam magamba tartani a haragom, minden szavamba benne volt a gyűlölet. - Te...számomra már rég halott vagy, többé...nem vagy az apám. ~ Apa keze hirtelen lendült, úgy hogy nem számítottam rá. A kezemet a fájó pontra raktam és meglepetted néztem vissza rá.
- Azt teszed amit mondok, ha kell...bezárlak. ~ Mikor magamra hagyott az ajtó felé szaladtam, de zárva volt.
- Apa, apa engedj ki, nem zárhatsz be. APAA. ~ Lecsúsztam a földre és felhúztam a térdem amire rátámasztottam a kezem. Közben a könnyem záporoztak. Annyira hiányzol Sehun.

16.rész Újra találkoztunk!

Bomi Pov:
- Mit szólnál ha itt lenne az esküvő? ~ Esküvő, esküvő és még mindig csak esküvő. Már elegem van belőle, minden nap erről kell hallanom, olyan mintha nem lenne más téma ezen kívül. Csak egyszer legyen vége...és akkor én leszek a legboldogabb. - Asszonyom...mit szól?
- Haa...ohh nekem mindegy, kérdezd meg a vőlegényem. Nekem erre nincs időm.
- De asszonyom, csak a helyszínt kell kiválasztania.
- Oké oké, mik vannak? ~ Egy papír tömböt nyomot a kezembe és gyorsan végiglapoztam, megmondom őszintén nekem egyik sem tetszett. Mindegyik olyan csicsás és nagyzolós, soha sem akartam olyan nagy hűhót csapni az esküvőmből. De ahogy apát ismerem szóba sem jöhet egy hétköznapi esküvő. Én csak egy kis esküvőt szerettem volna, egy mini tortával a tengerparton, hiszen ha ott van az az ember akit szeretsz, akkor a többi dolog nem számít. Már csak öt nap van vissza, de még mindig nem tudjuk a helyet, hogy hol legyen, ezért rámutattam egyre. A hölgy boldogan bólintott, majd magamra hagyott. Nah végre csend és nyugalom, hátradőlhetek.
Mikor este hazaértem Eric lépet elém, látom nincs valami jókedve. De nem törődtem vele, gyorsan lehúztam a cipőm és elcsoszogtam a konyháig. A hűtőből kivettem egy üveg vizet és egy húzásra megittam. Eric még mindig engem nézz, mi lehet a baj már megint?
- Mi az? Miért nézel így?
- Miért pont azt a helyet választottad? Annyi szép hely volt.
- Mi? Miről beszélsz, milyen hely?......ohh az esküvő, azt hittem, hogy itthon nem ezt kell hallgatnom. ~ Megindultam a szobám felé és közben ledobtam a kabátom és a táskámat. Felnyomtam a fűtést mert meg kell hagyni nincs itt bent meleg. - Meddig óhajtasz követni?
- Válasz másikat, csak ne azt. ~ Nem értem mi a baja azzal amit választottam, igaz fogalmam sincs, hogy mire mutattam, de most már érdekel, hogy miért nem mehetünk oda.
- Pedig nekem az a hely tetszett, ha nem az a hely lesz akkor nem kell megtartani az esküvőt.
- Oké, oké legyen, de ne hisztiz. ~ Hiszti? Mikor hisztiztem én? Megfulladok itt bent, jobb lesz ha kimegyek levegőzni. Egy meleg kabátot dobtam magamra. Mikor kiléptem még így is megcsapott a hideg levegő.
- Wow, de hideg van. ~ Megindultam arra amerre a lábam vitt, fogalmam sincs, hogy merre menjek, de csak kint szeretnék lenni egyedül. Mikor kiértem a házak sűrűjéből a nagy város fényei jelentek meg előttem. Annyira békés itt minden, olyan mint mikor Sehun-nal voltam, csendes, nyugodt és boldog.
- Hiányzol. Annyira hiányzol. ~ Újra felszakadt a seb, mindig ez van mikor egy pillanatra is rágondolok. Nélküle olyan nehéz.

 Másnap reggel korán indultunk, hogy véletlen se késük le a gépet. Az út nem volt olyan hosszú mint hittem, de attól még sikerült elaludnom és végre nem voltak rémálmaim. Mikor megérkeztünk egy nagy limuzin gurult elénk. Út közben némán meredtem ki az ablakon, nem vagyunk olyan távol a hazánktól, de még sem esik itt a hó. Pedig olyan nyugodtság tölt el mikor a szállingózó hópelyheket nézzem. Már most hiányzik a hazám. Mikor megérkeztünk a szállásra Eric a kezembe nyomott egy kulcsot és egy papírt, miszerint kövessem ezeket amik a papírra vannak írva. Ledobtam a táskámat az ágyra és megnéztem mi van írva a cetlire.
Hmm masszás, smink, ruha próba. Mind esküvővel kapcsolatos.
- Istenem már elegem van. Jobb lesz ha egy kicsit körül nézzek. ~ Az utam egy kávézóba vezetett, rendeltem magamnak jó forró teát. Bárcsak esne a hó. A távolban egy ismerős dallam ütötte meg a fülem. De hiszen ez...Sehun.

Próbállak megtalálni téged, kit nem látok,

Próbállak meghallani téged, kit nem hallok,

Olyan dolgokat látok, miket eddig nem láttam, 

Olyan dolgokat hallok, amiket eddig nem hallottam,

Miután elhagytál, olyan erőre tettem szert, mi ezelőtt nem volt.  

A hangja olyan lágy és kellemes, már is hiányzik. Istenem miért kell mindig kísértened? Miért? Gyorsan befogtam a fülem, hogy véletlen se halljam, de hiába. A hangja már beégett a fejembe, gyorsan felálltam és kiszaladtam. De akkor....ott állt ő. Biztos vagyok benne, hogy megint hallucinálok. De akkor miért nézz némán, miért nem szól hozzám? Miért látom meglepetnek? 

- Bomii... ~ Mikor meghallottam a nevem a hang felé kaptam a figyelmem és Eric intett. Sehun, gyorsan visszanéztem, de addigra már nem volt ott, igen...biztos hallucináltam. 

Sehun Pov:

Hazának vettem az utam, de gondoltam jót tenne egy kis meleg tészta. Hmm majd megállok a következő boltnál. De talán nem jól tettem. Ahogy beljebb haladtam boldogan lépkedtem egy egy kockába és közben számoltam.  

- Egy...kettőő...három.... ~ Hirtelen abbahagytam mert éreztem, hogy valaki engem nézz. Mikor felkaptam a fejem ledermedtem. Maga Bomi állt előttem. Nem hiszek a szememnek. Mit keres ő itt? 

- Bomi. ~ Mikor elfordult gyorsan beugrottam egy sikátorba és megvártam míg elmentek. Nem kellene itt lennie, remélem....neki nem fáj annyira, hogy látott engem...mint nekem. 

- Megjöttem So-Young. ~ Nevetve szaladt ki elém és a nyakamba ugrott.

- Végre, mi az?

- Ez? Csak egy kis tészta. ~ Gyorsa kikapta a kezemből és beszaladt a konyhába. Én pedig ledőltem a kanapéra. Újra Bomi arca jelent meg előttem.

Ez az egyetlen kép maradt meg bennem, mikor mosolyog. 

Szedd össze magad! Az élet szép. Mindened megvan, amire csak vágysz. És nagyon jól tudod, hogy az élet igazán gázos pillanataiban egyedül vagy. Áhh megörülök. Eltelt egy év, boldog voltam, akkor miért jelent meg így előttem?

- Mi nyomaszt? 

- Omo, nem hallottam mikor jöttél be. ~ So-Young leült mellém én pedig visszadőltem az ágyra. 

- Mi nyomaszt?

- Tudod te, hogy kivel találkoztam?

- Bomi? ~ Kérdően pillantottam fel rá, majd felültem. - Látom igen. 

- Tudtad, hogy itt van?

- Igen, a hírekben hallottam, hogy ideérkezik a vőlegényével. 

- Vőlegény...áhh Eric.

- Három nap múlva lesz az esküvő. ~ Miért is érdekel ez engem, hadd legyen, hiszen már rég elfelejtett...hiszen eltel egy év. Nekem az is elég, hogy boldog és egészséges. 

- Most...kiegyek egy kicsit levegőzni. ~ Gyors felkaptam magamra egy kabátot majd a tenger partig szaladtam. De ott....ő maga állt. Mikor felém pillantott ledermedt ahogy én is.

15.rész 1 évvel később

Bomi Pov:
Mikor kinyitottam a szemem fehér falak fogadtak, egy ismeretlen helyen vagyok. A szemem könnyezni kezdet a fény miatt ami bevilágította a szobát. Mikor végre kitisztult a látásom körbe pillantottam. Egy kórházban vagyok, de mit keresek itt? Miért fekszem itt? Próbáltam felkelni, de az ízületeim nem reagáltak. Kiáltani szerettem volna, de nm jött ki hang a torkomon. Félek, félek...miért vagyok itt? Sehun...Sehun hol van? Ahogy megmozdultam sípolni kezdet a gép és többen is befutottak, de mikor megláttak mindenkinek kinyíltak a szemei.  Miért néznek így rám? Mi történt? Egy orvos lépet mellém, mondott valamit, de nem hallottam, csak visszanyomott az ágyra.
Több percig némán feküdtem egy helyben és néztem a körülöttem tevékenykedő embereket. Sehol egy ismerős...Sehun. Újra fel akartam kelni, de újra mellém léptek, de most már nem érdekel, csak Sehun-nal szeretnék lenni, hiszen megígértük egymásnak, hogy együtt leszünk karácsonykor. Ellöktem az orvos kezét és kitéptem az infúziót a kezemből. Felálltam, de a lépések nehezére estek...olyan mintha nem az én lábaim lennének. Nagy erőfeszítésbe került, hogy eltudjak jutni az ajtóig. Hallottam ahogy kiáltanak utánam, de futni kezdtem, egyre jobban érzem magam. Hirtelen karok ragadtak meg, próbáltam szabadulni, de az illető sokkal erősebb volt nálam. Kiáltani szerettem volna, de még mindig nem tért vissza rendesen a hangom. De egyre jobban próbálkoztam.
- Sehun...Sehun...
- Állj már le az istenért, térj észhez. ~ Az illető elengedett és felpofozott. A sok miatt csak némán meredtem előre, de mikor feleszméltem visszaakartam ütni, de a férfi gyorsabb volt nálam és újra lecsapott. Akkor vettem észre, hogy ki áll előttem.
- Eric...
- Igen, örülök, hogy megismersz. Most nézd meg...az ütésemtől felrepedt az ajkad. ~ Felém nyúlt, de elütöttem a kezét.
- Sehun.....hol van?
- Az istenért...felejtsd már el egy pillanatra.
- Nem....nem... ~ Rázni kezdtem a fejem, csak ő kell nekem....csak ő nyugtathat meg. Újra hátrálni kezdtem, de akkor egy szúrást éreztem meg és szédülni kezdtem, majd minden elsötétedett.

Egy kiáltás, egy ismerős hang...majd egy arc amitől boldog vagyok ha látom. Igen ő az...Sehun akit kerestem, de hol van. 
Mit keresek én itt kint és miért jön felém egy autó? Miért félek ennyire? Az autó egyre közeledik...majd...

Hirtelen ültem fel az ágyon, milyen igaz hiszen nekem autó balesetem volt, de akkor hol van Sehun? Merre lehet? Mióta aludtam?
- Jól vagy? ~ A hang irányába kaptam a fejem.
- Eric...mondj el mindent.
- Autó baleseted volt...és...kómába estél. Már...egy éve.
- Miii? Egy évig aludtam? Ez most vicc igaz?
- Nem, igaz...mindent átaludtál, míg nem voltál én és édesapád vezette a céget. De hála végre felébredtél.
- Sehun...ő hol van? ~ Eric egy papírt nyújtott felém, remegő kézzel elvettem és kinyitottam.

Amikor megláttalak úgy éreztem megállt a Föld. Mindent olyan csodásnak láttam és elvakultam a boldogságban. Te megszerettél engem és én is téged...

Boldog voltam melletted,mert te végre igazán szerettél. Talán még soha nem éreztem ilyet,s emiatt nem akartam belátni, hogy ez nem fog menni...De végül bekellet látnom... :/

Bekellet látnom, mert nagyon meg kedveltelek és mert tudom, hogy mellettem nem lenne jó neked.

És talán azért is mert ez az egész nekem most nem menne...

Hidd el te nem tehetsz semmiről! Bár mi már nem találkozunk többé, mert neked felejtened kell, egy dolgot kérek. Ne változz meg! Maradj meg ez a fantasztikus ember aki eddig voltál és hidd el rád mosolyog a szerencse! És a múltad már csak egy régi emlék lesz amit mosolyogva felteszel a padlásra egy fekete dobozban.

Sajnálom, hogy ezt tettem, de szeretlek és ezért elkellet téged engednem. Azért, hogy egy nap valóban boldog lehess egy fiúval, egy olyannal aki megbecsül téged.

Lehet, hogy most utálsz de egy nap remélem ráfogsz jönni, hogy jól döntöttem, és talán a múltat feledve egyszer igaz barátok lehetünk...

De ha neked ez nem megy azt is megértem. És bár nehezen írom le de akkor -Szia!

Ha majd esetleg meglátsz az utcán már nem kell köszönnöd hisz ha ezt választottad én elfogadom. Csak nézz rám és menj tovább mint egy idegen s talán 1x én is elfogadom, hogy már nem vagyunk barátok, csupán 2 ismerős akik régen szerették egymást...

Sehun...elhagyott, magam maradtam ebben a szörnyű világban. Miért, miért ment el? Talán ennyit értem neki? Olyan hülye vagyok, hiszen egy évig kómában voltam, hogyan várhatott volna rám addig? Mindent elrontottam, végleg vége. 

- Jól vagy Bomi?

- Nem, nem...vagyok jól....annyira fáj. ~ Szorosabban fogtam a levelet és a mellkasomhoz szorítottam, majd hangosan felsírtam. Eric ült le mellém és éreztem ahogy gyengéd érintéssel próbál nyugtatni, de hiába így csak még jobban sírtam. 

A napok, hetek gyorsan szaladtak, de az idő ugyan olyan maradt. Majdnem minden nap arra keltem fel, hogy a hó süvített. Kint nagyon hideg van, de hiszen December közepe van. Milyen furcsa...hiszen ilyenkor készültem a karácsonyra mikor balesetem lett, most pedig ugyan abban az időben ébredtem fel. Olyan mintha semmit sem ment volna az idő. 

- Asszonyom, megérkeztek a meghívok.

- Oké, tedd le őket. ~ Mikor kiment kinéztem az ablakon és a szemem egy egy hópihét kísért végig míg el nem tűnt. Egy hét múlva újra karácsony lesz...és...akkor lesz az esküvőm. Mire kellene várnom...hiszen 25 éves lettem, furcsa hiszen átaludtam a születésnapomat. Mellesleg Eric végig mellettem volt, nem is néztem volna ki belőle. Talán jobb is így, hiszen Sehun-nal nem lehettem volna együtt. De a szívem...még mindig szereti. A telefonom rezgésére kaptam fel a fejem és a zsebembe nyúltam érte.

- Ohh Eric.

- Mit csinálsz? Nincs kedved enni valamit?

- Most nem, sok a munka.

- Oké értem, akkor majd itthon. ~ Hazudtam, mindig hazudok...de muszáj, egyedül szeretnék lenni. Sehun leve még mindig bennem ég. 

Az utam nem hazának vezetett, mióta felépültem hazának egy kis bódéhoz vezet, már vip vendég vagyok. Intettem a hölgynek és már tudta, hogy mit kérek mert letett elém három üveg Sojut. 

Mikor végeztem velük egymagam elindultam hazának.

- Láááá....ohh ez nap....olyan mint a többi. ~ Annyira jól érzem magam, szinte már szállok. 

- Ohh....Sehun? ~ Minden nap hallucinálok, olyan mintha itt állna mellettem, pedig nagyon jól tudom, hogy nincs itt. - Milyen jó, hogy itt vagy. ~ Igen, ezért iszok...mert ilyenkor hallucinálok és őt látom. 

- Ne igyál Bomi. 

- Te csak ne aggódj miattam, hiszen egyedül hagytál, legalább azt tudnám, hogy....hol vagy. ~ Szólni készült, de akkor hirtelen eltűnt és ilyenkor újra rám tör a hiány. 

 Vannak olyan pillanatok az életben, hogy annyira nagyon hiányzik neked valaki, hogy szeretnéd kiszakítani az álmaidból a valóságba, hogy megölelhesd.

Bármennyire is erőlködtem, hogy ne gondoljak rá, nem azért küzdöttem, hogy elfelejtsem. Éppen hogy attól féltem - éjszakánként, amikor a hosszú álmatlanságból eredő kimerültség lerombolta az önvédelemre emelt falakat -, hogy elfelejtem, hogy a múlt kicsúszik a kezem közül. Hogy az agyam szita, és egy napon nem fogom tudni visszaidézni pontosan a szeme színét, a bőrének hűvös érintését, vagy a hajának a pontos árnyalatát. Azt nem engedhetem meg magamnak, hogy gondoljak rájuk, de elfelejtenem nem szabad őket. Mert volt valami, amiben muszáj hinnem ahhoz, hogy tovább tudjak élni - tudnom kellett, hogy létezik valahol. Ez minden. Minden mást el tudok viselni. Feltéve, hogy ő létezik.

14.rész Ég veled!

Sehun Pov:
Épp amikor kezdtem megszokni a tegnapot, hát nem eljött a mai nap?! Ez a nap, amelyik nevetés nélkül telik el, elvesztegetett idő. Néha nem tudom a múltat egyszerűen elengedni. Máskor pedig bármit megtennék, csak hogy elfeledjem végre. És néha valami újat tudok meg a múltról, ami mindent megváltoztat a jelenben.
Igen, mindig a múlt. Ott van az, ami fáj, és amin nem tud túljutni az ember.
Valójában nagyon boldog, elégedett ember vagyok, az összetört szívem ellenére is. Mert a szívem, az összetört, amennyire csak egy szív össze tud törni. A valóságban egy törött szív nem olyan borzalmas, mint a regényekben. Egy odvas fogra hasonlít... időnként fáj, és néha álmatlan éjszakákat okoz, de két rossz időszak között az ember élvezi az életet, az álmokat. Más szóval így élek én, én aki mindig a zenére áldozta fel az életét, én aki rengetek nőnek az álma vagyok, és én kinek a törött szíve már több helyen nyugszik. Nem lehetek minden nap olyan mint egy félig halott ember, hiszen én nem egy átlagos férfi vagyok. A hírnevem egyre nagyobb, egyre több rajongói táborom van, és egyre több műsorokba hívnak.
- El sem tudjuk hinni, hogy maga Oh Se Hun ül itt velünk. Milyen megtisztelő, hogy nekünk mondja el legelőször az életét. Üdvözlöm.
- Én is üdvözlöm, boldog vagyok, hogy itt lehetek, remekül érzem magam.
- Mért ennek a műsornak a meghívását fogadta el, biztos vagyok benne, hogy sokan szerették volna magát meghívni.
- Ez igaz, sok felkérésem volt eddig, de az új mini albumom miatt nem igazán érek rá, hogy miért ezt választottam..hmm, nem tudom. Sok unni és hyung járt már itt előttem, akik sokra vitték.
- Okéé, oké egy híresség aki felnéz az idősebbekre.
- Ez nálam alap, hiszen sokat tanultam tőlük, és még sokat tanulhatók is.
- Oké, első kérdés, hogy szeretted meg a zenét?
- Könnyű a válasz, régen a családom elvitt egy koncertre és megszerettem. Mellesleg már akkor jó hangom volt.
- Omo, omo...a dicsekvő embere. Oké, második kérdés...mikor volt az első csókod?
- Ohh...hát... ~ Miért ilyen nehéz visszagondolni a múltra, próbáltam menekülni, de bolond voltam, hiszen miden emlékem a múlthoz kötődik. - még fiatal koromba volt.
- Hány éves voltál akkor, biztos vagyok benne, hogy fiatal korodba is döglöttek érted a csajok.
- Igen, mondjuk így, sok lánynak tetszettem, de az első csókomat egy olyan lánynak adtam aki egyáltalán nem azok közé a lányokhoz tartozott, őt hidegen hagyta, hogy milyen helyes voltam, vagy hogy milyen sármom volt.
- Szóval az a lány..ő volt az első szerelmed?
- Igen, ő volt. Az első csókomat...az első szerelmemnek adtam.
- Omo...most biztos vagyok benne, hogy az a lány figyel téged, biztos meglepődőt, hogy a tévében lát téged. És mi van azzal a lánnyal?
- Ezt hogy érti?
- Gondolom szakítottatok? Vagy nem?
- Ohh....de, szakítottunk...de a többi magánügy.
- Értem, értem. Most van barátnőd?
- Barátnő...az nincs, viszont van egy lánya aki elnyerte a szívemet, de...nem lehetek vele.
- Ohh milyen romantikus, és miért? ~ Mivel nem válaszoltam, gyorsan feltett egy másik kérdést.
Mikor lemenet elköszöntem mindenkitől és Park lépett mellém.
- Jól vagy? ~ Nem válaszoltam helyette kivettem a kezéből a felém nyújtó vizet. - Okéé, nem kérdezlek. Menjünk.
- Park, menj haza, sokat dolgoztál, én még beugrok valahová.
- Már megint inni mész?
- Neeeem. ~ Beszálltam az autóba, majd intettem neki. Hová is menjek, hiszen minden hely tele van ilyenkor, nem akarom, hogy zaklassanak. Körbe-körbe autókáztam mikor éppen pirost kaptam. Gyors lefékeztem és megvártam míg zöldre nem vált a lámpa. Milyen kihalt minden, sehol egy autó...furcsa. Mennyi az idő?
- Ohh hajnali három? Mennyit kocsikáztam én? Ideje haza menni.
Mikor megérkeztem próbáltam lassan beosonni a szobámba, nem akarom felébreszteni So-Youngt. De hiába, ő mindig résen van.
- Oppa, hol voltál, tudod te, hogy mennyit aggódtam.
- Oké, oké...csak kocsikáztam, menj, menj feküdj le.
- Chh... ~ Mikor magamra hagyott felmentem a szobámba és gyorsan lezuhanyoztam. Szomjas vagyok, és éhes. Nagy ásítás mellett lépkedtem le a konyháig. Kivettem egy palack vizet, de valami furcsa zajt hallottam meg.
- Ohh mi volt ez? Hmm mindegy, lehet egy macska. ~ Visszatettem az üveget és megindultam fel a szobámba, de akkor újra meghallottam. A kezembe fogtam az esernyőmet és lassan megindultam a garázs felé. Résnyire nyitottam az ajtót, majd mikor senkit sem láttam teljesen kitártam.
- Nincs itt senki. ~ Ahogy megfordultam nagy fájdalmat éreztem meg a tarkómon, majd minden sötétbe burkolózott.

Mikor kinyitottam a szemeimet egy ismeretlen helyen ébredtem fel. Fogalmam sincs, hogy hogyan kerültem ide, de mikor megpróbáltam megmozdulni nem sikerült. Lenéztem és akkor vettem észre, hogy egy székhez vagyok kötözve.
- Ohh, hol vagyok? ~ Körbe pillantottam, de nem sokat tudtam kivenni belőle, mert sötét volt és csak egy kis tűz világította be a helyet, de ha jobban belegondolok akkor egy elhagyatott híd alatt lehetek. A távolban csörömpölést halottam meg, majd két fickót lépet a látókörömbe. Nem ismerem semelyiket, de az egyik nagyon ismerős volt, de nem tudtam hová tenni. A kisebbik megfogott egy széket és elém támasztotta, majd leült velem szembe. A szájában egy fogpiszka logót ki, és a jobb szeme alatt egy nagy vágás terült el. Biztos fájhatott.
- Felébredtél Csipkerózsika? Jó sokáig aludtál, már azt hittem, hogy nem kelsz fel soha.
- Kik maguk, és mit akarnak?
- Ohh mi semmit, mi csak elintéztük a munkánkat, innentől nem a mi dolgunk. ~ A távolban egy autó állt meg, a kocsiról ítélve biztos vagyok benne, hogy gazdag az illető. Mikor kiszállt egyből felismertem, valamiért sejtettem, hogy ő áll a dolog mögött. Elém lépet és lenéző tekintettel nézet le rám. A félelem egyre jobban kúszik fel a gerincemen, nincs hová meneküljek, ez a helyzet ugyan olyan mint akkoriba volt.
- Régen találkoztunk Sehun, de azt hittem, hogy soha többé nem látjuk egymást.
- Maga, maga...megölte a szüleimet.
- Igen, megöltem, de nem tehetek róla, te miattad haltak meg.
- NEM,...megölöm, megfogom ölni magát, ha kell...feláldozok mindent. Megfogattam magamnak, ha újra találkozunk megfogom ölni.
- Hahah, vicces kölök vagy, oké...hajrá. ~ a düh miatt egy vörös köd szállt a tudatomra, megindultam felé, de a szék miatt a földre rogytam. - Lám, lám...úgy látom így nem fog sikerülni, kötözzétek ki.
- De uram, akkor...
- NEM HALLOTTAD? ~ A magasabbik férfi megindult felém, hogy kikötözzön. Kiegyenesedtem és gyilkos pillantást dobtam felé. - Mire vársz, ölj meg, hiszen erre vártál.
- Maga.....gyilkos.
- Ne hízelegj, még a végén elpirulok. ~ Remegő lábbal, félelem teli vággyal, megindultam felé...a düh egyre jobban felemészt. Egy bot került a kezeim közé...futni kezdtem felé, de akkor hirtelen valaki hasba ütött. Hirtelen minden levegő kiszorult a tüdőmből és a földre kényszerített. De nem hagytam abba...összeszedtem magam és újra felé indultam, de akkor valaki elém állt és behúzott egyet.

A földre kényszerültem a fájdalom miatt és vért köptem. Nincs semmi erőm, tehetetlen vagyok velük szembe. Bomi édesapja guggolt le mellém.
- Chchch azt hittem többre vagy képes, de látom ennyire telik. Figyelmeztettelek, hogy ne kerülj még egyszer a szemem elé. De látom nem volt elég...ne akard, hogy téged is megöljelek.
- Maga...maga volt ügye? Maga rémisztett meg.
- Igen, én voltam a galambos és én voltam a táblás ügy mögött....és...a lányom ügybe is én voltam.~ Nem hiszek a fülemnek, képes volt a saját apja ilyet tenni vele?
- Maga...örült.
- Most már látod, hogy mire vagyok képes. Nem foglak megölni, hiszen híresség vagy. Sok öngyilkos fan lenne akkor.
- A saját lányát is képes volt ilyen állapotba tenni. Miért? Miért?
- Nem akarom, hogy ő is elhagyjon mint az anyja. Képes volt lelépni egy másik férfival, nem hagyom, hogy a lányom lelépjen veled.
- Ez már megszállottság.
- Igen az, de nem adom oda a lányomat neked. Egy olyan férfinak mint Eric még odaadom, hiszen ő olyan mint én, ő nem rabolja el a lányomat, de te....igen.
- Attól még, hogy velem van nem szakad el öntől, de ezek után ne csodálkodjon.
- Nem félek, hiszen mire a lányom felébred addigra te már nem leszel mellette, hagyd el a várost. Attól még hogy elmész lehetsz énekes, ígérem. ~ Felállt majd intett a többieknek, hogy leléphetnek. Majd mikor egyedül maradtam tétlenül ültem egy helyben. Mit tettem? Elkellet volna kerülnöm Bomit és akkor most nem lenne ilyen állapotban. Olyan hülye vagyok.

Mikor hazaértem So-Young futott ki elém, de mikor meglátott felkiáltott.
- Istenem, mi történt veled? ~ Az arcom felé nyúlt, de megfogtam a kezét.
- Pakolj ha velem szeretnél jönni...mert elutazok.
- Miért? ~ Elengedtem a kezét, majd felmentem a szobámba. Odaballagtam a gardróbhoz és megfogtam a ruháimat. - Mi ez az egész?
- NE CSINÁLJ ÚGY MINTHA NEM TUDNÁD!! ~ Láttam rajta, hogy meglepődőt. A sírás kerülgette, de nem figyelt rám csak lehajtotta a fejét.
- Sajnálom oppa.
- Oppa? Ezek után ne hívj így, te is benne voltál igazam van? ~ Nem szólt még csak rám se nézett. - Nagyon jól tudom.
- Sajnálom...kérlek bocsáss meg nekem, ígérem jóváteszem.
- Jóváteheted, gyere velem.
- Oké, veled megyek...hiszen sokkal többet érzek irántad mint hinnéd.
- Az érzéseidet még kifogom használni, hidd el. ~ Az élet tulajdonképpen elválások sora. De mégis az fáj a legjobban, hogy nem szánhattam egy percet a búcsúzásra. Bárcsak másképp alakult volna az együtt töltött időnk, de olyanok vagyunk, amilyenek, a sors pedig nem teljesíti minden kívánságunkat. Ég veled!

13.rész Magány

Sehun Pov:
Két napja történt a baleset, de olyan mintha már vagy egy éve lett volna. Nagyon hiányzik Bomi, a hiánya egyre nagyobb, fogalmam sincs, hogy hogy leszek képes kibírni a nélküle eltöltött időszakot. Szinte semmit sem tudok róla, csak azt hogy nincs élet veszélybe. Nekem ennyi is elég, Park bőven kifejtette, hogy miért ne menjek meglátogatni. "Jobban tennéd, ha csak akkor mennél meglátogatni mikor tiszta a telep, mindig bent van az édesapja és a vőlegénye, nem lenne jó, hogy ha összefutnátok." Igaza van, de még is kísértenek az események. Olyan mintha miattam feküdne bent a kórházba, mikor nekem kellene. Miattam két ember is megsérült, mit vétettem, hogy ezt érdemlem? Miért így bűntett az isten?
Két napja egyedül, magányosan ültem bent a sötét szobámba. So-Young próbált kommunikálni velem, de olyan volt mintha falnak beszélt volna. Így hát most már csak bekopog, leteszi az ételt, majd magamra hagy.
Ma van karácsony estéje, ilyenkor a családok, párok együtt töltik ezt a szép napot. Én is terveztem, hogy elviszem egy szép helyre ahol csak mi vagyunk ketten, de...a sors néha kegyetlen játékot űz velünk. Ezt az ünnepet vártam a legjobban, de minden jókedv eltűnt, olyan mintha egy megszokott nap lenne. Nincs kivel ünnepeljek, de ha akarnám is...nincs kedvem kimozdulni. Csak is őt akarom látni, kit olyan könnyen szem elől tévesztettem.
A tekintettem körbe vándorolt a sötét szobába, majd a telefonomnál időztem egy pillanatot. Miért is ne? Miért ne tehetném meg?
A két nap alatt most először szállok ki az ágyból, megindulok a készülék felé és remegő kézzel nyúltam érte. Mikor bekapcsoltam egy kép jelent meg rajta, egy lány kinek a mosolya kiegészíti a mindennapjaimat. Elmosolyogtam magam, de amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen távozott. Rengeteg nem fogadott hívásom volt, és már több üzenet is érkezett. Gyorsan kitöröltem őket és a rengeteg név közül megkerestem a személyt. Időztem a gomb felett, nem tudtam, hogy mit kellene tennem. Felhívjam, vagy ne? Mi lehet belőle a baj? Gyors mozdulattal rányomtam, majd hallottam ahogy a vonal csatlakozik a másik személy telefonjára.
- Halló? ~ Mikor meghallottam a férfi hangot a fülemhez emeltem. - Halló!! Van ott valaki?
- Eric, én vagyok az.
- Sehun, ohh megleptél. 
- Találkozhatnánk? ~ Mikor igent mondott lettem és gyorsan felkaptam valamit, nem volt kedvem sem kiöltözni, sem rendbe tenni magamat. A stylistom tuti szívbajt kapna ha meglátna. Mikor kiléptem az ajtón So-Young lépet elém, de nem néztem rá, csak ellöktem az útból.
Mikor megérkeztem a megbeszélt helyre Eric már ott volt. Köszöntem neki és leültem vele szembe.
- Ohh...meg sem ismertelek, egy kicsit nagyon rosszul festel.
- Haa, tudom...de nem ezért hívtalak ide, hogy ócsárolj.
- Oké, mit akarsz mondani, mert tudod agyon kíváncsivá tettél, hiszen ha jól tudom mi nem vagyunk az a puszipajtás.
- Sunbae...
- Sunbae? Nem gondoltam volna, hogy egyszer így fogsz hívni, de úgy látom valami furcsát fogsz mondani, ki vele.
- Még soha sem kértem senkitől semmit, nem ismerem azt a szót, hogy bocsánat, de most kérlek...segíts.
- Omo, te aztán fel vagy készülve lelkileg, segítségemet kéred, te?
- Igen...segíts. ~ A keze a csészéért nyúlt és kecses mozdulattal az ajkaihoz emelte, majd hosszan belekortyolt közben végig engem vizsgált azzal a lenéző, de most csodálkozó tekintetével.
- Oké, miben kellene?
- Látni, látni akarom Bomit, kérlek csak ma...csak ma hadd lássam.
- Mi értelme lenne látnod, hiszen egy halk sóhajt sem tudsz kihozni belőle.
- Mi?
- Sehun, Bomi kómában van és az orvosok sem tudják, hogy mikor ébred fel. ~ Megtörtem, egyedül vagyok, és ahogy itt ülök, a szívem kihűl ... ezek a szavak még mindig bennem égnek. Az hogy nem tudtam róla még jobban legyengít. - Mondj már valamit.
- ....
- Értem, most a szíved még jobban összetört, igazam van? De bíz bennem, tényleg segítek, rossz téged így látni.
- Félek attól, hogy bízzak; nem akarom, hogy újra összetörjenek.
- Én megértelek. Volt egyszer egy pár frankó görkorim. Sose vettem fel; vigyáztam rá, dobozban tartottam. És tudod mi lett vele?
- Nem.
- Hát kinőttem! Sose mentem vele utcára. Csak a szobában használtam.
- Azért az ember szíve egy cseppet sem olyan, mint a görkorcsolya.
- Pedig van, amiben hasonlítanak. Ha nem akarod használni a szíved, miért félsz tőle, hogy összetörik? Ha magadnak tartogatod, úgy jársz vele, mint én a görkorival: mire szükséged lenne rá, semmire se lesz jó...
- Soha sem gondoltam, hogy egyszer te fogsz nekem ilyen biztató szavakat mondani.
- Haa ne is mond, a hideg is kiráz tőle. Segítek Sehun, ma...karácsony van, vedd úgy mintha ajándék lenne.

Mikor mindent megbeszéltünk hazamentem rendbe szedni magam. Végre láthatom az arcát...vajon, hogy nézz ki? Még mindig olyan szép mint volt? Milyen hülye vagyok, hiszen még csak két nap telt el.
Ahogy kint vártam a kórház előtt elidőztem a hóesésben. Milyen felemelő érzés, ahogy az arcodra hullanak.

- Sehun, gyere. ~ A hang irányába kaptam a fejem, majd intettem és elindultam Eric felé. Az út olyan hosszúnak tűnik, olyan mintha nem haladnék semerre. Majd mikor az ajtó elé értem minden bátorságom eltűnt, ahogy a kezemnél megéreztem a kilincs hideg tapintását ledermedtem. A szívem egyre nehezebb...pedig annyira vártam azt a napot.
- Mi van, nem mész be? Jobb lenne ha sietnél, nem akarok lebukni... ~ Nem vártam meg mit mond, kinyitottam az ajtót és gyorsa léptekkel beléptem. Az ajtó halk kattanással csukódót be a hátam mögött. Nem mertem felnézni, féltem a látványtól. Lassan megindultam felé, de a tekintettemet lefelé tartottam. A szobába csend volt, csak a gépek halk zaját lehetett hallani és a cipőm kopogását ahogy a földhöz ér. Mikor az ágyhoz értem lassan felemeltem a tekintettem és Bomi alvó arca jelent meg előttem. A szívem darabokra tőrt...és most már jól tudom, hogy a darabjait soha sem fogom tudni összerakni.
Annyira fáj így látnom őt...mind miattam van...ha nem veszekedtünk volna, Bomi még mindig itt lenne mellettem.
Az ágyhoz húztam egy széket amin helyett foglaltam, a kezéért nyúltam amit az én kezembe zártam. Olyan hideg. Az ajkaimhoz emeltem és a leheletemmel próbáltam egy kicsit felmelegíteni.
- Bomi, hogy vagy? Képzeld ma van a nagy nap, ma van karácsony amit annyira vágytál. A tegnapi parti amit rendeztél nagyon jól sikerült, igaz nem tudtam ott lenni, de mindent hallottam. Sajnálom, hogy csak most tudtam eljönni hozzád, de...tudod nem látnak szívesen melletted. Annyira sajnálom....sajnálom....nem kellett volna veszekednünk, sajnálom. Most nem jöhetek többet, de ígérem ha felébreszt újra együtt leszünk. El sem tudom mondani, milyen hálás vagyok a mi kis végtelenségünkért. A világért se cserélném el. Az örökkévalóságot adtad nekem a megszámozott napokban, és én hálás vagyok érte. Ha kell...örökké várni foglak szerelmem. Légy jó...én várok rád. ~ Egy csókot nyomtam a finom ajkaira, majd egy könnycsepp szántotta végig az arcomat.
- Ideje menni Sehun. ~ Bólintottam, majd újra megnéztem az arcát.
- Szeretlek.

Pár nappal később
A napok gyorsan telnek, szinte észre sem veszem. Minden nap a munkába terelem a gondolataimat, hogy véletlen se gondoljak a rosszra.
De mikor hazaérek a sötét, hideg házba a magány hirtelen rám tör. Egyedül vagyok ez be kell látnom, de nincs mit tenni ellene.
- Megjöttél? ~ So-Young és én visszaköltöztünk a saját házamba, még nem tértek vissza a gondoltai. Egy kicsit furcsállom, de az orvos szerint vannak olyanok akiknek több évbe is kerül. Nem akarom őt is ellökni magamtól, hiszen akkor tényleg egyedül maradok.
- Hmm, mi jót főztél? ~ Mosolyt csaltam az arcomra, de nem volt igazi, csak álca amit nem nehéz magamra önteni.

12.rész A fájdalom elkerülhetetlen.

Sehun Pov:
- Bomi te féltékeny vagy? ~ Rám se figyelt, csak előre meredt és ment egyenesen. Soha sem gondoltam volna, hogy pont ő lesz féltékeny, nem olyannak ismertem meg. Jól esik, de még is bánt. Biztos vagyok benne, hogy nem akar ártani So-Young-nak. Azt hittem, hogy jól kifognak jönni, de tévedtem, pedig So-Young nem tett semmi rosszat.
- Nem szeretem a féltékeny nőket. ~ A gyors kiáltásom után nem törődtem vele, biztos vagyok benne, hogy egy kis idő után megbékél a tudattal, hogy miattam lett ilyen So-Young.
Utoljára még megnéztem, majd megindultam visszafelé, de egy hang, egy hirtelen jött hang...arra késztet, hogy megforduljak. Mikor visszanéztem Bomi már az út szélén állt, de akkor egy furcsa férfi lépet mellé.
Pár percig csak figyeltem némád, de akkor a csuklyás férfi kinyújtotta a karját és nagyot taszított Bomin. Megindultam felé, olyan gyorsan futottam amilyen gyorsan csak tudtam, de hiába. Olyan mintha nem haladnék sem előre, sem hátra. A távolban egy nagy teher autó közeledett Bomi felé, hiába kiáltottam, hogy tűnjön el onnét, hiába kiáltottam, hogy félre. Az autó egyre közelebb ért, de Bomi nem mozdult. Próbáltam átvergődni a nagy tömegen, de hiába...semerre sem jutottam. Nincs senki sem aki segítene rajta.
Hirtelen jött fémes csattanás, repülő roncsdarab, sivító sziréna megfájdította a szívemet. A szívem dobogása már a fülembe dobog, nem hallok és nem érzékelem a külvilágot. Csak egy dologra tudok koncentrálni...egy lány...aki az aszfalton fekszik, egy lány...kinek nem ég több tűz a szemeiben, és egy lány...akinek odaadtam a szívemet. Kelj fel!! Mire vársz, kelj fel!! Hiába szólítgatom, nem reagál, hiába várok rá, nem jön.
Lassú léptekkel megindultam felé, a lány felé ki előttem feküdt a saját vérében.
Félelem vonja körben testem, félek, hogy még enyém sem volt már elvesztettem. Némán tátog szám, és semmibe mered szemem, folytonos harcokat vív szívem, és eszem. Hogy majd melyik győz, ő dönti majd el.
Letérdeltem mellé és kezembe vontam a testét, tekintettem végig pásztázott a testén. Élettelen alakja beivódott a testembe, nem reagál semmire, a szemei csukva vannak. Biztos vagyok benne, hogy fél a szemei alatt lévő sötétségtől.
Szememben könnycseppek ülnek. Mindenhol téged látlak, téged kereslek.. Szétmar, felemészt teljesen, s fáj hogy már nem lehetsz velem.
Minden hirtelen történt, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar vége lesz. A szirénák egyre hangosabban töltötték be az éj halk moraját, az emberek félve néznek le ránk, próbálom takarni szerelmemet, de hiába...a fájdalom, hogy karjaimban fekszik felemészt. Sírok...mikor megfogattam, hogy soha többé nem ejtek könnyet, de most még is sírok.
Halk, gyors lépteket hallottam meg a hátam mögött, majd karok fonódtak a testem köré. Bomit karok ragadták meg és tették fel a hordágyra. Próbáltam szabadulni, hogy újra mellette legyek, de hiába...a fájdalom elvette az összes erőmet. Némán figyeltem ahogy az autó egyre jobban távolodik el tőlem, a szerelmemmel együtt. Nem lehetek vele, hiszen nem én vagyok a vőlegénye, nagyon jól tudom, hogy nekem semmi keresni valóm mellette, de még is megteszem...nem érdekel, hogy kik jönnek rá, hogy szerettem, mert ő kell nekem. Gyorsan összeszedtem magam és futni kezdtem...nem álltam meg a célomig, jöhet szél, vagy eső...semmi sem állíthat meg. Útközben felhívtam So-Young, hogy ne várjon.
Majd mikor megérkeztem nagy sebességgel szeltem át a kórház nagy folyosóit. Mire odaértem az ajtók csukva voltak...és a tábla kijelezte, hogy műtét folyik. Mit kellene tennem, merre menjek, kit hívjak?
Lassan megindultam, nem tudom merre...csak a lábaim maguktól mozogtak. Mikor feleszméltem kint találtam magam a szabadban. Leültem egy padra és kémlelni kezdtem az eget. Besötétedett, lassan szállingózó havak jelentek meg az égbolt alatt.

- Haa milyen igaz, hiszen most tél van, és csend....és hó..........és halál. ~ Újra rám tőrt a feszítő fájdalom. Nincs mit tehetnék érte....csak néztem ahogy hirtelen eltűnt minden. Már most hiányzik a mosolya, a hangja, az illata. Mikor tarthatóm újra az ölembe? Túlságosan csend van a szívemben, de az is lehet, hogy ez csak a hiánya.
Halkan csörrent meg a telefonom a zsebembe, de a szívemnek olyan lett volna mintha egy riasztó. Remegő kezemmel a zsebembe nyúltam érte és a fülemhez emeltem.
- Istenem Sehun hol vagy? Tudod te, hogy mennyire aggódóm? 
- .....
- Kérlek mondj valamit, Sehun! Hol vagy?
- Csak...egyedül szeretnék lenni, most ne gyere ide, kérlek.
- Oké, oké...nem megyek, de attól még mond meg, aggódóm....hallottam mindent és itt vagyok a kórházba, ha kell valaki akire támaszkodhatsz akkor kérlek hívj. ~ Nem bírom magamba tartani, régen az édesanyám mindig arra tanított, hogy ha valami fájt az jobb kiadni magamból. Éreztem, ahogy újra könnyek lepik el a szememet.
- Nuna....fáj...annyira fáj...nem bírom magamban tartani, képes...képes lennék meghalni.
- Jáá...hol vagy, ha? Kérlek mond meg. ~ Ahogy elmondtam neki pontosan hol talál meg...lecsapta a telefont. Nem kellett öt perc mire megtalált, mikor meglátott csak némán meredt rám. Majd futni kezdtem felé. Szorosan a karjaiba zártam magam...most csak is ő  tud megvigasztalni, hiszen Bomin kívül csak ő van nekem. Olyan mintha egy anya lenne. Erősen viszonyozta az ölelésemet és megéreztem a fejemen a kezét, így próbált nyugtatni. Régen ez a módszer nem hatott, de most nagyon jól esett.
- Sírj nyugodtan, sírj, ha kell. Add ki magadból a fájdalmakat, ne tarts bent semmit mert csak rosszabb lesz. Tudom, hogy nem szeretsz mások előtt sírni, de van, hogy az embernek nincs más választása, mint a sírni vagy a nevetni. ~ Ahogy mondta nem szeretek sírni, de most semmi sem érdekel. Mindent ki szeretnék adni magamból. Amilyen hangosan tudtam felkiáltottam a fájdalomtól.

Bomi Pov:
A félelem együtt véve nem is olyan rossz. A lelkem ismeretlen számomra...nincs itt senki sem akinek átadhatnám a fájdalmamat. Egy ismeretlen helyen vagyok, mely rideg, és zord. Mindenhol sötét köd lebeg, nem láttok el az orrom hegyéjig sem. Vajon hol vagyok? Mit keresek itt? Hiszen...itt olyan csendes minden. Érzem, hogy hiányzik valami, de nem jövök rá, hogy mi az. 
A lábaim megindultak maguktól és a távolban egy fényt észleltem. Elmosolyogtam magam és felgyorsítottam a lépteimen. 
Mikor kiléptem rajta egy nagy mezőn találtam magam. Milyen kellenes, hangulatos. Az arcomon hideg cseppeket éreztem meg, de mikor felnéztem rájöttem, hogy nem víz cseppek voltak..hanem hócseppek. A kezem a magasba emeltem és kitártam, hogy érezzem a puha érintését a bőrömön. 

Miért érzem, hogy valaki nagyon hiányzik? Vajon ki lehet az?

11.rész Baleset

Bomi Pov:
Már több nap is eltelt, hogy visszatértünk Szöulba, de azóta egyszer sem tudtam találkozni Sehun-nal. Bár megértem, hiszen nyakunkon van a karácsony. A reklámot még nem adhattuk le, mert szerintük karácsony előtt nem lesz senkinek sem pénze rá, hogy megvegyék a parfümöt. Szerintem minden nagyon jól sikerült, nem kell attól félnem, hogy véletlen nem fog sikerülni megdönteni az ötven százalékot.
Már csak négy nap van vissza karácsony estéjéig, de addig rengeteg dolgom van. Nagyon sok ember jött kivenni erre a két napra a szolgálatunkat. Mindent elkellet készítenem, hogy meglegyen a hangulat szállodámba. Hiszen egy évben csak egyszer van ilyen szép ünnep. Az étlapokra is felkerültek az ünnepi ételek. Most pedig egy hatalmas ünnepre készülök, ez lesz a cég ajándéka azoknak akik a mi szolgalatunkat választotta. Eddig mindig ingyen vacsorát kaptak, de most jobbal szeretnék előrukkolni.
- Nem, egy kicsit feljebb, most balra....most egy kicsit jobbra, igen...így tökéletes.
- Asszonyom, hová tegyük a fát? ~ Gyorsan körbenéztem, majd egy pontra mutattam. Mikor mindennel végeztük boldogan mértem végig a nagy munkákat, nagyon meg vagyok elégedve.
- Most pedig mindenki menjen haza pihenni, jó munkát végeztettek. ~ Mindenki egyszerre köszönte meg, majd a nagy tömeg oszolni kezdet. Fáradt léptekkel megindultam a szobámba, de már alig élek, remélem addig még kibírom.
Mikor kiléptem a folyosóra egy kar ragadott meg és Sehun ölébe találtam magam.
- Sehun...megijedtem.
- Ez volt a célom hercegnőm. ~ Gyors csókot dobott az ajkaimra, majd megindult a szobám felé. Nem szóltam hozz csak néztem a férfias arcát, hogy lehet valaki ilyen helyes? Azok az ajkak...
- Mit nézel?
- Haa...ohh s semmit.
- Zavarba jöttél...hehe tetszik. ~ Belebokszoltam a karjába, majd benyomkodtam a kódomat és kinyitottam az ajtót. Sehun egyenesen a nappaliba vitt és letett a kanapára, majd leguggolt levenni a cipőmet.
- Miért jársz mindig magassarkúba? Nem tesz jót a lábadnak, vén létedre rücskös lesz.
- De te akkor is szeretni fogsz.
- Haa...ne légy ilyen lelkes. ~ Mikor végzet a csizmám kifűzésével felkelt és kiment a konyhába, én pedig ütögetni kezdtem a lábam mert nagyon fáj. Sehun egy nagy lavórral tért vissza és letette elém.
- Add a lábad.
- Minek? ~ Nem válaszolt csak a lábam után nyúlt, és lehúzta a zoknimat, majd a vízbe áztatta bele. A kezével elkezdte masszírozni amitől meglepődtem, soha sem gondoltam volna, hogy ilyen lágy és tud lenni. Némán meredtem rá és élveztem a kényeztetést, még soha sem volt ilyen kedves hozzám.
- Sehun...kérdezhetek valamit?
- Persze, mond. ~ Nem nézett fel rám úgy válaszolt és nem is hagyta abba a masszírozást.
- Mikor szerettél belém?
- Hmm...melyiket kérdezed.
- Miért?
- Hiszen kétszer is neked adtam a szívem.
- Ohh...tényleg? Akkor az elsőt mond. ~ Gyorsan megtörölte a lábam és felült mellém.
- Talán mikor...megláttalak?!
- Tényleg?
- Nem, vagyis azt hittem, hogy első látásra szerelem, de tévedtem. Sajnáltalak, talán ezért húzott feléd a szívem. Akkor kezdtem beléd szeretni mikor megláttam a mosolyod. Te?
- Hmm...talán mikor lefejelted az ajtót.
- Miii? Komolyan?? Most csak viccelsz velem, ügye?
- Nem.
- Jááááá, tudod milyen ciki volt.
- Hehehe én bírtam. Hehe. ~ Hirtelen az arcomba találtam a párnát és mérgesen néztem Sehun-ra. -Most jobb ha futsz az életedért. ~ Hirtelen felpattant én pedig utána futottam. De akkor hirtelen megfordult én pedig neki szaladtam. Az egyik kezével megragadta a derekam és magához rántott, míg a másikkal beletúrt a hajamba és megcsókolt. Lassan hátrálni kezdtünk a kanapéig, de akkor hirtelen elváltunk.
- Ohh elfelejtettem So-Young. Nem volt nálad?
- Nem.
- Azt mondta lehet, hogy lejön hozzád, ohh most mennem kell, de este hívlak. ~ Intettem, de már itt sem volt. Miért nem nyeri már vissza az emlékezettét? Állandóan hozzá fut, alig vagyunk együtt, de ha van is egy kis időnk akkor mindig siet hozzá. Olyan mintha egy szellem lenne, mindig akkor mikor éppen azon vagyunk, hogy szeretkezünk. Igaz nem akarom elsietni, de már úgy vágyok Sehun érintésére.

Sehun Pov:
- So-Young, hol vagy? ~ Gyorsan berohantam a konyhába, de ott sem volt, majd egy lehetőség maradt az pedig a fürdő. Kopogás nélkül feltéptem az ajtót és ahogy beléptem lesokkoltam a látványtól. So-Young éppen...meztelen.
- Omooo... ~ Gyors becsaptam az ajtót és ütni kezdtem az arcomat. Bolond, hülye, hülye. - B b bocsi, cs csak aggódtam. ~ Vizes hajjal lépet ki mellém, majd kuncogott egyet.
- Semmi baj, nem szóltam, hogy bent vagyok oppa.
- Ha ha, de nyugi semmit sem láttam,...de tényleg.
- Oké oppa, elhiszem, gyere enni..csináltam vacsorát. ~ Mind ketten leültünk majd jóízűen elkezdtünk enni, meg kell hagyni nagyon jól főz.
- Milyen?
- Hmm...nyanyon nyó, finyom. ~ Felmutattam a hüvely ujjam jelezve, hogy tökéletes.
- Mióta beszélünk teli szájjal? ~ Gyorsan lenyeltem az utolsó falatokat, majd kérdően néztem rá.
- Mióta tudsz ilyen jól főzni? Ha tudtam volna akkor régóta főzettem volna veled.
- Ezért nem mondtam meg, hiszen akkor a csicskád lettem volna.
- Jáá...nem vagyok éj olyan, arra ott van Park.
- Hehe, ne mondj ilyeneket. Menj fürödj le és nézzünk meg egy filmet, nem rég jelent meg egy új dorama.
- Okés.

Bomi Pov:
Már majdnem hajnali egy óra van, de Sehun nem hívott fel, pedig megígérte. Azóta az ő hívására várok, hiszen minden este felszokott hívni, vajon mit csinálhat? Lehet, hogy elaludt?
- Áhhh nem tudok elaludni. Aigoo miért nem hív? ~ Felültem az ágyon és lerúgtam a takarómat, majd felöltöztem.
Körbe -körbe, fel alá járkáltam, lementem az uszoda részlegre, majd a konditerembe és így tovább, végig mentem az összes folyosón, de még mindig nem vagyok álmos.
Leültem az egyik padra és egymagam magányosan pásztáztam végig a helyiséget. A távolban lehet hallani, hogy az emberek térnek nyugovóra. Már hajnali két óra.
- Istenem, de lassan megy az idő, miért nem hív? Már biztos, hogy nem fog igaz. ~ Ahogy felkeltem lépteket hallottam meg a távolban, gyorsan egy oszlop mögé bújtam és onnét lestem ki.
- Tiffany. ~ Vajon ki lehet, nem látok a sötétben...ohh...de hiszen ő So-Young. De akkor miért Tiffanyt mondtak neki? És egyáltalán honnét ismerik egymást, hiszen neki amnéziája van, nem?
Nem látok. Lassan kihajoltam, hogy jobban lássak és haljak valamit.
- Hogy haladsz?
- Kösz jól, de nem kell figyelni minden nap, megvagyok és már a kezemen csücsül, most már csak elkel szakítanom attól a némbertől. ~ Kiről beszél, milyen némber? És egyáltalán ki az a Tiffany? Jól látok nem..gyorsan megtöröltem a szemem, de mikor visszanéztem már nem voltak sehol.
- Ohh eltűntek...hmm ez fura. Mindegy. ~ Visszamentem a szobámba, majd nagy nehezen valahogy elnyomott az állom.

Másnap reggel nagy nehezen keltem fel, olyan fáradt vagyok. Nem kellett volna sokáig fent maradnom.
- Ohh Sehun. ~ Gyorsan felkeltem és a kezembe fogtam a telefonomat, de nem volt sem hívás, sem egy üzenet. - Haa, még csak jó éjt üzenetet sem küldött. ~ Lezuhanyoztam, majd feldobtam egy kis sminket.

Mikor végeztem, megindultam Sehun lakosztálya felé. Mikor csengettem  So-Young nyitott ajtót és a mosolyom le is hervadt.
- Ohh szia unni. ~ Unni, mióta vagyunk mi ilyen jóba? Ellöktem az útból és beléptem a szobába, de Sehunt nem látom sehol.
- Sehun?
- Ohh éppen fürdik.
- Fürdik? ~ Miért gondolok rosszra? Hiszen nem érhet fel hozzám ez a lány, túl kislányos, még ha szép az arca akkor is. - Oké, megvárom. ~ Leültem a kanapéra  So-Young pedig elment nekem készíteni egy kis kávét, fogalmam sincs miért kell itt laknia. -  So-Young, nem akarsz egy külön lakást?
- Nem, jó oppa mellett. ~ Oppa? Haa...hogy mer ilyet kiejteni a száján előttem, hiszen ő egyedül tudja, hogy mi járunk.
- Ohh Bomi. ~ A hang irányába kaptam a fejem és Sehun karjaiba szaladtam, aki egy csókkal viszonyozta. - Mit csinálsz itt?
- Gondoltam mehetünk együtt.
- Oké, pillanat. ~ So-Young lépet mellém és a kezembe nyomta a kávés poharat, de olyan forró volt, hogy véletlen kiejtettem.
- Omo a ruhám, jáááá...most nézd meg mit csináltál.
- S sajnálom nem direkt volt.
- Mi történt?
- So-Young kiöntötte a kávét és olyan lettem.
- Gondolom nem volt direkt.
- Jáá hogyan nyomhattad ide a kezembe mikor még forró?
- Bomi...ne kiabálj vele, nem tehet róla, hogy nem bírod a meleget. ~ Most, most kiabált velem? Haa..én vagyok a hibás?
- Oké, sorry...haa...megyek, nem látnak szívesen. ~ Megindultam, de Sehun utánam szaladt és nem tudtam lerázni. Mikor kiértünk hirtelen megfordultam. - Miért jössz utánam, menj vissza. Végül is én vagyok a rossz.
- Te féltékeny vagy?
- Mi? Nem...nem vagyok az, csak...este láttam, hogy beszél valakivel, biztos vagyok benne, hogy ő volt az.
- És miért ne beszélgethetne valakivel, hiszen ember.
- De akkor miért hívták Tiffany-nak?
- Lehet, hogy nem jó embert láttál.
- Biztos vagyok benne, hogy ő volt az..és tudod, hogy mit mondott még?
- Nem érdekel.
- Mi? Oké, oké vágom, megyek.
- Jáá Bomi, nem szeretem ha egy lány féltékeny. ~ Nem néztem vissza csak mentem előre, még hogy én féltékeny? Ahogy az út széléhez értem hirtelen valaki meglökött és mikor feleszméltem egy nagy teher autó tartott felém.
- Bomiiiiiiiiiiiiii

10.rész Miért?

Bomi Pov:
Mikor felébredtem szokatlan volt, hogy egy férfi feküdt mellettem. Nem szoktam haza vinni férfiakat, és ha olyan kapcsolatom volt akkor az csak szexből állt, lelkileg nem készültem fel egy komoly párkapcsolatra. Így hát szex után általában mindig én voltam az első aki lelépet. De most hová mehettem volna, hiszen nem otthon vagyok, hogy csak úgy lelépjek. Mellesleg én most járok Eric-el, még ha nem is szerelemből. Az hogy lefeküdtünk egyáltalán nem bántam meg, hiszen egész életembe szerelem nélkül szeretkeztem, mi lehet a baj belőle? Fogalmam sincs miért tettem meg, de akkor abban a pillanatba csak azt akartam, hogy valaki szeressen, hiszen egész életembe nem kaptam szeretetet. Eric megadta a kérésemet és...meg kell hagyni nagyon jó az ágyban.
Húú de hideg van, miért pont a tenger partot választottam?
- Elnök asszony, elnök assz.....
- Mi az Park, miért vagy ilyen zaklatott?...várj, előbb fújd ki magad, aztán beszélj.
- Se Sehun nem veszi fel a telefont és bezárkózott a szobájába. Azt mondta, hogy nem csinálja meg a reklámot.
- Mii? Most csak szórakozik velem, ügye? ~ Nem törődve semmivel futni kezdtem. Fázom... Hideg van, fúj a szél, szemedbe hordja a tűhegyes hócseppeket. Utálom, már számolom, hogy még mennyit kell lépned a biztonságos meleg szobáig, csak be, be, be a hidegből. A szoba kellemes, meleg... De miért? Fázom. Tovább is. Hiába meleg, hiába duruzsoló kandalló, hiába... Mert nem a bőröm fázik valójában. Hanem a lelkem. A lelkem didereg. És nem tudja felmelegíteni sem kandalló, sem fűtött autó, sem pálmafás tengerpart. Mert egyedül vagyok.
Mikor Sehun ajtajához értem kopogni kezdtem ami inkább dübörgéshez hasonlított.
- Sehun nyisd ki, hallód. Ne viccelj velem, nem vagyok jó kedvembe. Sehun. ~ Hiába ütöttem, vertem az ajtót, még csak annyit sem mondott, hogy menjek el. - Sehun...tudtam, tudtam, hogy nem bízhatom még egyszer rád az életem. Olyan hülye vagyok.. ~ Hirtelen egy kéz ragadót meg és neki lökött az ajtónak, majd hirtelen bent találtam magam Sehun szobájába. Sehun két kezét a fejjem mellé támasztotta, hogy véletlen se tudjak elmenekülni.
- Szerettelek én valaha téged? Vagy csak imádom a fájdalmat, a rendkívüli fájdalmat, és azt, hogy olyasvalakire vágyom, aki elérhetetlen?
- Sehun...
- Annyira fáj, hogy nem törődsz velem, amennyire én szeretném, annyira fáj, hogy szeretlek, és ezt nem érzem már kölcsönösnek. Tudom, hogy csak akkor látlak újra, ha én elmegyek hozzád, és téged ez cseppet sem zavar, mint ahogy azt sem veszed észre, mennyi fájdalmat okozol közönyöddel nekem. De nem tudok túllépni rajtad, míg meg nem kaplak a tested és lelked teljes egészében, hogy te is azt érezd, amit én, hogy neked is fájjon minden egyes pillanat, amit nem velem töltesz, hogy fájjon minden egyes szívverésed, amikor rám gondolsz, hogy érezd, milyen, amikor szeretünk valakit. Nem vagy kőből, csupán kell valaki, aki megszelídít. Én vállalom ezt a szerepet, és ha sikeres leszek, akkor vagy örökké együtt élünk, vagy eldoblak, mert ezt is megérdemelnéd. De most még az a szerepem, hogy megszerezzelek, úgy, ahogy te tetted velem. ~ Miért mond ilyeneket nekem, és miért érzem úgy, hogy minden egyes részét akarom? Nagyon jól tudom, hogy Sehun az aki kell nekem, még ha tagadom is.
- Azt hiszed, hogy nekem könnyű? Rád gondolok és a sírás fojtogat. Ha behunytam szemem, még látom arcod. Hallom a hangod, s érzem az illatod. Mintha még mindig itt lennél,és a rabod vagyok. Az emlékek még mindig magukhoz láncolnak. Fogva tartanak, s a múlthoz kötnek. Próbálok szabadulni, s eltépni a kötelet, és feledni, hogy mennyire szerettelek. De nem megy, mert mindig előttem lebegsz mint egy szellem, hogy voltál képes ennyire rabul ejteni engem?
- Ez a szerelem Bomi, szeretjük egymást és nem érdekel, hogy éppen kivel vagy, mert ha mellettem vagy és boldog vagyok. Kérlek...felejtsük el a múltat és legyünk megint együtt, nem bírom tovább. Nagyon szeretlek. Kérlek Bomi... ~ Hirtelen csend lett ura és egymás tekintetében égtünk. De van, amikor a csend hangosabban beszél, és a legnagyobb vigaszt az nyújtja, ha valaki csak ott van mellettünk. Sehun hirtelen felém hajolt. Megcsókolt, olyan erősen, hogy kiserkedt ajkamon a vér, és sós íze összekeveredett a csók édes ízével a számban.

Most már annyira másképp látok mindent, mintha odakinn más fények lennének. Beszűrődik a szívembe és fényt gyújt. Úgy dobog, mintha a hajók fölött szálló sirályok szárnya lenne. Boldog vagyok.
Sehun keze a combom alá csúszót és felemelt az ölébe.

Újra csókokkal ajándékozott meg amitől éreztem, hogy elolvadok. Igen ez a szerelem, ilyen szerelemmel érezni és csókolni. Megindultunk az ágy felé, majd lassan letett az ágyra, de nem hagytuk abba a csókolózást. Sehun lassan csúsztatta be a kezét a pólóm alá, de akkor hirtelen felszállt rólam.
- Mi a baj?
- Semmi, csak nem akarom elsietni, hiszen sok idő van előttünk.
- Milyen igaz...gyere. ~ A kezemmel intettem neki, hogy jöjjön közelebb és egy mosollyal ajándékozott meg és lehuppant mellém. Csendben feküdtünk egymás mellett.
- El sem tudom hinni, hogy mi tényleg együtt vagyunk.
- Én sem, de...mit tegyek Eric-el? Hiszen mi...
-Tudok róla, mindent elmondott és hogy nem fél attól, hogy ez miatt elhagyod.
- Vicces férfi, de megölöm...Sehun, ha nem sikerül jól a reklám...akkor hozzá kell mennem, de ha sikerül...akkor nem.
- Áhh értem, szóval ezért mondogattad, hogy félsz bennem bízni. De megnyugodhatsz, sikerülni fog, hiszen csak rám kell nézni, és már dőlnek a nézők.
- Omg, milyen ego vagy, nem változtál semmit.
- Yehet, de így szeretsz.
- Yehet. ~ Sehun elnevette magát majd rám feküdt és csiklandozni kezdet. - Hagyd abba...megadom magam......kérlek....please. ~ Mikor abba hagyta nem szállt le rólam, ehelyett csak némán nézet le rá. - Mi az, van valami az arcomon?
- Nincs, csak...sajnálom a múltat, sajnálom, hogy nem tudtam ott lenni és ez miatt ilyen sorsa kényszerültél.
- Egy, szállj le rólam mert nehéz vagy...~ mikor kimondtam elnevette magát és visszadőlt mellém. - kettő, már elfelejtettem, három, most itt vagy velem. Nekem nem kell több. ~ Szorosan hozzá bújtam és a mellkasába fúrtam a fejem.
Az idő olyan gyorsan eltelt, hogy észre se vettük. Gyorsan összekaptuk magunkat és kirohantunk a partra.
- Jáá hol voltatok? Tudjátok mióta várunk rátok?
- Sajnálom...csak elkellet beszélnem vele. ~ Út közben elbeszélgettünk. Megegyeztünk, hogy egyenlőre nem mondjuk el, hogy egy pár vagyunk és maradunk a régi szerepünkbe. Nem tudom, hogy fogom kibírni, de muszáj lesz. Gyorsan lezajlott a reklám felvevése és sietünk be a meleg házba. Mindenki leült egy asztalhoz és jóízűén neki álltunk falatozni. Pont Sehun ült le velem szembe így tudtam kicsit kényeztetni. Levettem a cipőm és a lábammal az ö lábát simogattam. Sehun zavarba jött, hiszen ilyenkor a férfi csak egyre gondol, méghozzá, hogy minél hamarabb az ágyban legyen a szeretet nővel. Sehun rám nézett azt sugalva, hogy hagyjam abba, de én csak hangosan felkuncogtam. Mindenki rám nézett, de csak lehajtottam a fejem, de hallottam, hogy Sehun sem tudja magában tartani így mind ketten felnevettünk.
- Ezek meg mit nevetnek?
- Ki tudja mit csináltak míg vártunk rájuk. ~ A fecsegőkre néztem és egyből elhallgattak. Mikor mindenki felment megállítottam Park menedzsert.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze?
- Még...hét évvel ezelőtt...mikor Sehun-nak énekelnie kellett volna...tudja.
- Igen tudom, nem volt ott.
- Igen, miért?
- Hogy mondjam el, kérdezze meg tőle.
- Kérem.
- Oké...Sehun szülei balesetet szenvedtek.
- Mi? És mi...mi lett velük, jobban vannak igaz?
- Nem, mind ketten meghaltak és úgy sietett vissza, de már késő volt.
- Nem...nem lehet...az nem...
- Te voltál az ügye? Az a lány azon az estén, még benned bízott, de eldobtad. ~ Nem bírom magamba tartani a könnyeim.
- Én nem tudtam, nem...nekem semmit sem mondott. Most...mit tegyek? Mind miattam volt....
- Ne a múltja érdekeljen, hanem az, hogy kivé válik melletted. Hogy szeret, és hogy téged választott. Nem véletlenül a múltja a múltja. Valamiért megvált tőle, elbúcsúzott, maga mögött hagyta, ahogyan azt te is tetted a tiéddel. A boldogság egyik titka talán az, hogy nem hánytorgatjuk fel a múltat, és megtanulunk a pillanatban élni, és azzal foglalkozni. Nem azon agyalni, hogy mi volt a múltban. Egyébként is: felesleges. Megtörtént, elmúlt, az egyetlen dolog, amit szebbé tudsz tenni, a most. ~ Milyen igaza van, most rám van szüksége, ahogy nekem is őrá. Most már semmi kép nem tudok rá haragudni.