7.rész Nem ismerek rá.

Sehun Pov:
- Sehuuuuuun...~ A félelem miatt nem mozdultak meg a lábaim, egy helyben állok és nézem a felém közeledő hatalmas táblát. De ahogy egyre közelebb ért valaki meglökött hátulról és hatalmasat estem előre. A sokk miatt pár percig némán feküdtem az aszfalton és előre meredtem. Közben Park térdel le elém és hallottam, hogy a mentőt hív.
Valaki nagyon a halálomat akarja, de miért, és mit tettem elenne?
- Sehun jól vagy?? Hallasz? ~ Gyorsan összeszedtem magam hiszen egyre többen vettek minket körül és hangosan kiáltják a nevemet, gyorsan a fejemre húztam a csuklyámat. Félve pillantottam vissza és akkor vettem észre, hogy egy lány fekszik a földön...eszméletlen és...mindenhol vér tapad.
Meghalt...mi történt vele? Lassan megindultam a lány felé, de Park megállított és elkezdet húzni a bejárat felé.
Több órát ülhettem egymagam mire egy orvos ült le mellém.
- Jól van? Fáj valahol? ~ Szorosabbra húztam magam köré a kabátomat, majd belekortyoltam a kávémba.
- Köszönöm jól vagyok, hála semmi bajom nem lett, de az a lány...mi van vele?
- Hála, hogy ott volt..ha nem lökte volna el magát, akkor maga halott lenne.
- Mi a baja? Ügye nem halt meg...
- Nem, szerencséje volt...csak egy kicsit beütötte a fejét és eszméletlen, de megnyugodhat nincs komolyabb baja.
- Istenem, hála az égnek. ~ Park lépet mellém és segített felállni, de nem mintha nem tudnék járni, csak...szeretem magam egy kicsit sajnáltatni. Beszálltunk a kocsiba és kérdően nézett rám.
- Mi van?
- Jáá tettél régebben valami rosszat?
- Nem, miért?
- Előbb a döglött madár, most meg ez..majdnem meghaltál.
- A majdnem nem jelent semmit. Mellesleg nem emlékszem semmi olyanra, nem ártottam senkinek, engem régen és most is szeretnek.
- Biztos vagy benne, mert nekem úgy tűnik, hogy valaki igen el akar tenni láb alól.
- Biztos vagy benne, nem lehet egy örült rajongó?
- Nem hinném, ki lenne képes egy ekkora vas táblát csak úgy rádobni? ~ Meglendítettem a vállam, majd bekapcsoltam a rádiót. Éppen egy kellemes dal ment, nagyon jól jött, olyan nyugtató. Egész úton nem szóltunk egymáshoz, de jobb is így...nincs kedvem most beszélgetni. Vajon ki akar megölni? Miért pont most...miért nem ölt meg eddig? Egyáltalán mit vétettem? Csak pár ember jöhet szóba...egy, a lányok akiknek megígértem, hogy felhívom, de nem tettem meg, kettő, egy örült rajongó, három...Bomi. Gyorsan megráztam a fejem, miért tenné? Hiszen nem lenne rá képes...ő nem lehetett, de a jelek csak rá utalnak, hiszen ki nem állhat, sőt...gyűlöl. De...nem tudom elképzelni, olyan ártatlan. Tudom, hogy megváltozott, de még is...nem lehet ő.
Egyenesen a szobámba vettem az irányt, de ahogy beléptem volna megfordultam.
Kopogás nélkül rontottam be Bomi szobájába, de ahogy beléptem éppen felüléseket csinált és hangosan szólt a zene.
- Bomiiii...Bomiii...
- Baszki hallak...~ Hátra kapta a fejét, de nem hagyta abba a felüléseket. - Mi van? Nem tanultál kopogni?
- De igen, de ezt tanultam valakitől...mellesleg, nem halottad a híreket?
- De igen..tudod én voltam az első aki tudott róla. ~ Mellé álltam és megfogtam a távirányított és kikapcsoltam a zenét. Bomi dühösen nézett fel rám. - Még is mi a francot csinálsz? Nem látod, hogy éppen tornászok? ~ Felpattant és ki akarta tépni a kezemből a távirányított. - Add vissza.
- Nem, miért nem jöttél oda hozzám, te vagy a főnököm...nem kellene egy kicsit aggódni értem? Még csak azt sem kérdezed meg, hogy jól vagyok-e?
- Minek kérdezzem meg, hiszen itt állsz előttem...és ahogy elnézem nagyon is jól vagy. Most add ide még szépen mondom.
- Nem kellene kerestetni a bűnözőmet?
- Ha annyira félsz akkor mire vársz, miért engem zaklatsz ilyenekkel?
- Mert talán te vagy az elnök, és talán azért mert amióta betettem ide a lábam azóta kísért valaki.
- Azt akarod most mondani, hogy nekem kell megoldanom a te bajodat? Haa...nézzenek oda az az ártatlan arc. Nem engem akarnak kinyírni, akkor miért én keressem?
- Talán azért nem akarod keresni mert te is benne vagy igazam van?
- Igen...
- Mii?? ~ Bomi beletűrt a hajába, majd öntött magának egy kis vörösbort és egy húzásra lehúzta.
- Ha azt mondanám neked, hogy nem én vagyok elhinnéd nekem?....Nah látod, még magad sem tudod mit csinálj ügye? Fogalmam sincs ki akar megölni és, hogy miért, de én nem tudok segíteni és egyben biztos vagyok, hogy nem én állok mögötte. Most pedig add vissza a távirányított.
- Akkor segíts...és visszaadóm. ~ Bomi meglendült felém, de gyors voltam és kikerültem.
- Oké...segítek, de....ne keverj engem is bele, mert még élni szeretnék. ~ Bólintottam egyet, de ahogy nem figyeltem rá már is kihasználta és felém ugrott, de a hirtelen súly miatt a földre zuhantunk.
- Áááh...auuuu...ez fájt...~ A nagy eséstől bevertem a hátam és nagyon sajog, és Bomi éppen rám eset szóval elől is sajog mindenem. Bomi félve nézett fel rám és az arcunk nagyon közel van egymáshoz, már már érzem a leheletét. Némán néztük egymást és a szemeim az ajkai és a szemei közt cikázott, megcsókolnám, de valami  miatt nem alkalmas az idő.
- Bomii...
- Hmm?
- Tudod...éppen...a tökömön fekszel.
- Ohh...sajnálom. ~ Mikor leszállt kifújtam magam és összegörnyedtem a fájdalomtól. - Ennyire fáj, hozok jeget rá. ~ Míg kiment valahogy feltápászkodtam az ágyra és ledőltem rá. Bomi átnyújtotta a jeget és a férfiasságomra tettem.
- Látod nem kellett volna játszani, akkor most nem lett volna ez.
- Nem tehetek róla, hogy ilyen nehéz vagy.
- What, hogy én nehéz? Jááá...csak 53 kiló vagyok.
- Nah látod, elég nehéz vagy ahhoz, hogy összenyomd a drágámat.
- Miii...bár nem csodálom, könnyen összelehet nyomni azt a darázs csípést.
- Hogy miii van??? Te láttad tegnap? ~ Bomi csak elfordult és kiment a konyhába, utána szaladtam volna, de a fájdalom nem engedte. Gyorsan belenéztem a nadrágomba, de én megvagyok elégedve a méretével, mi a baja vele? Nem értem.

Bomi Pov:
A napok egyre gyorsabban telnek, végre sikeresen felvettük a reklám zenéjét, és meg kell hagyni nagyon jó munkát végzet Sehun. Most már csak fel kell venni hozzá a videót és kész is, de ahhoz most el kell utaznunk a  Jejudo szigetre. Nagyon szép lenne lent a tenger parton felvenni a videót és nagyon jól passzolna a zenéhez is. Holnap reggel korán indulunk, de még előtte el kell mennem egy vakrandira. Nem gondoltam volna, hogy az a vén róka betartja az ígéretét. Nem szokásom kiöltözni az ilyen megszervezett randevúkra, de biztos vagyok benne, hogy apa figyeltet engem.
Így hát egy egyszerű ruhát kaptam ki a gardróbból.

Útközben összetalálkoztam Sehun-nal aki nagy szemekkel pásztázott végig rajtam. Nem szokásom elpirulni, de most igazán zavarban voltam.
- Hová mész?
- Randevúra.
- Te...randizol, kivel és hol?
- Haa...mit érdekel téged a magánéletem?
- Jáá..te elmehetsz bárhová míg én be vagyok zárva ide, nekem is van magánéletem. Még a megmentőmet sem látogathatom meg a kórházban.
- Más az életünk, engem nem kergetnek örült rajongók és...nem akarnak megölni.
- A kórházban nem fog senki sem ártani nekem.
- Akkor sem. ~ Ahogy elhaladtam mellette megfogta a kezemet.
- Talán...félsz, hogy egy csajjal leszek? Féltékeny vagy? ~ Kirántottam a kezemet a szorításából.
- Még, hogy féltékeny...én? Ügye csak viccelsz velem...azt teszel amit akarsz, nem szólok bele...felőlem azzal a lánnyal kufircolsz amelyikkel csak akarsz. Hiszen szabad vagy...élvezd ki, hiszen csak is ezért lettél énekes, nem de bár? De ha valami baj van, ne gyere hozzám segítségér. Most pedig ha megbocsájtasz, még a végén elkések.
Nagy léptekkel haladtam végig a nagy terem közepén, már mindenki engem néz, hiszen egy kicsit túlságosan is kijöttem a sodromból.De egyáltalán miért is érdekel engem, hogy mit csinál? Felőlem meg is halhat.

Sehun Pov:
Nem tudom ki ez a nő...nem ismerem, olyan idegen lett számomra. Nem ilyennek ismertem, talán a düh és a csalódottság ezt hozta volna ki belőle? Már nem az a szerethető, kedves lány...inkább egy rideg, önző boszorkány rá a jellemző. Nem hittem volna, hogy valaki így meg tud változni a gyűlölet miatt. Én is mérges vagyok, sőt gyűlölök egy személyt, de már elfelejtettem és tovább léptem. De Bomi túlságosan is leragadt a múltnál, hiába tagadja.
Megindultam a lift felé, de akkor a telefonom csörgésére kaptam fel a fejem.
- Igen Park.
- A lány felébredt, de van egy kis gond, nem tudnál idejönni? 
- De megyek. ~ Gyorsan beültem az autóba és a kórházig meg sem álltam. - Park mi a baj?
- Ohh gyors voltál. A lánnyal minden rendben van...csak...
- Csak mi?
- Nem emlékszik semmire, most mi legyen? ~ Bementem a megmentőm szobájába, de a lány kifelé meredt az ablakon.
- Szia. ~ Mikor meghallotta a hangomat felém fordult, de hirtelen megfordult és lefeküdt az ágyra.
- Menj el...menj innét.

Közelebb léptem, de nem akartam még jobban megijeszteni, így óvatosan lépkedtem mellé. Majd hirtelen megfogtam a kezét, de erősen ellökött magától és kiáltani kezdet.
- Menj....menj eeel, hagyj békéééééén.... ~ Megragadtam és a karjaimba zártam, jól erősen átöleltem, hogy véletlen se tudjon elmenekülni.
- Nyugodj meg, nem foglak bántani...én barátod vagyok. ~ A hangom hallatán egyre jobban kezdet lenyugodni, majd már ő is viszonyozta az ölelésemet, de hangosan elkezdet sírni a karjaim közt. Mikor lenyugodott egymással szembe ültünk csendben.
- Nem...emlékszel semmire? ~ A kérdésere csak megrázta a fejét és egy könnycsepp gördült le az arcán. - Megmentettél, hála neked...élek, de te...most...miattam vagy ilyen állapotban, sajnálom. ~ Válasz helyet csak megfogta a kezem és elmosolyogta magát. - Szeretnél...oppával jönni? ~ Örömteli arccal igent mondott, olyan ártatlan, talán sikerül megtalálnom neki a családját, de addig is mellettem kel, hogy legyen, hiszen miattam lett ilyen, így legalább visszatudom hálálni neki.